2014 lassan véget ér, és nem szeretném a búcsúztatást „vekengősre venni”, ahogyan a Mama fogalmazott a minap. Lezajlott a Karácsony, Mennyből az angyal, gyertyafény, izgatott ajándékbontás, és persze játszás, reggeltől estig, némi betegséggel fűszerezve. Volt egy kis közös metszéspont is, amikor együtt volt a régi nagycsalád, azt hiszem, Minkamanka ezt élvezte legjobban – legalábbis utána napokig nyűgös volt, és a mamánál engem, nálam a mamát hiányolta. Nem volt nehéz kitalálni, mit szeretne legjobban – sajnos, éppen ezt nem kaphatja már meg.

Remélem, a közeledő esztendő sem lesz rosszabb Számára, mint amilyen az idei volt: ha netán jobbra sikerül majd, az ellen nem lesz kifogásom. Igyekszem megfogadni a tanácsokat, melyeket így vagy úgy kaptam a Kedves Mamától: elsősorban a jelenlegi helyzet elfogadására vonatkozóan. Mondjuk nem ártana egy új kapcsolat, be kell látnom, hogy ha már a régi nem hozható vissza, akkor valóban mindenkinek jobb, ha az elvált szülők mindegyike részesül némi boldogság-adagban, a saját életében, és akkor talán jobb lesz a gyermeknek is.

Mindannyian gyarlók vagyunk, és minden gyengeségünk, tévedésünk és hibánk többszörösen látszik, ha egy gyermek tart tükröt elénk. Ez rövidtávon nem túl jó érzés, de hosszútávon talán hasznunkra válhat. Visszaolvasva az elmúlt év bejegyzéseit, kénytelen vagyok belátni, hogy kissé sokáig emésztem magam olyan dolgokon, amelyek már úgyis megváltoztathatatlanok, és kételyeim, hangulatváltozásaim éppen a gyermeknek a legrosszabbak. Hiába, messze még az igazi bölcsesség.

Ha jól tudom, Assisi Szent Ferenc írta az alábbiakat, amivel minden Kedves Olvasónknak Boldog Újesztendőt kívánok!

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
Hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
Hogy összekössek, ahol széthúzás van,
Hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
Hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
Hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
Nem arra, hogy megvigasztaljanak,
Hanem, hogy én megvigasztaljak,
Nem arra, hogy szeressenek,
Hanem arra, hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
Aki elveszíti magát, az talál,
Aki megbocsát, annak megbocsátanak,
Aki meghal, az fölébred az örök életre.

Persze, ez csak egy újabb provokáció a részemről:-), ha már itt vannak az ünnepek. De mégiscsak fontos dolog, mit mondunk a gyermekeinknek, ilyen kétes alakokról, mint Mikulás vagy Jézuska… Nekem legalábbis sokat jelentett annak idején, hogy a Mikulás csak azoknak a gyerekeknek hoz ajándékot, akik jól viselkedtek egész évben. Emlékszem, egyszer volt egy apró füllentésem, éppen Mikulás előtt, és nagyon szégyelltem magam – írtam is gyorsan egy levelet, mármint a Mikulásnak, hogy „Kedves Mikulás, ígérem, soha többé nem fogok hazudni!” (OK, az ’S’ fordítva volt írva, de úgy látszik, könnyen megbocsájt…).

És lám, amikor 6-án reggel felébredtem, ott volt az ablakomban mindenféle meglepetés, alma, dió, mogyoró, s ha jól emlékszem, még egy kis doboz Nutella is, nagy kincs akkoriban. Így aztán jól megjegyeztem, hogy hazudni nem szabad (vagy ha igen, meg kell bánni…).
És az is igaz, hogy manapság nehéz dolga van a Mikulásnak, hiszen gyerkőink ott látják már napokkal előtte úton-útfélen, és szorgalmasan kérdezgetik: Apa, ez most az igazi? Miért van ott minden bolt előtt? És ha legalább egyben van a család, hát mondhatjuk, hogy ezek csak a Mikulás segítői, és figyelik, hogyan viselkednek a gyerekek. Az igazi Mikulás éjszaka jön, és amikor reggel felébredsz, már ott lesz az ablakban mindaz, amit hozott.

Na jó, de melyik ablakban? És mikor? Mi egészen jól megoldottuk a dolgot, csizmapucolás volt mamánál is, papánál is, és miután megvolt a reggel a mamánál, jött Minkamanka, és ott voltak az ajándékok a „papavár” ablakában is. Lám, ez a Mikulás, milyen figyelmes – már tudja, hogy itt is Te vagy, ott is Te vagy. Hogy nem csak egy ablakod van, hanem rögvest kettő, és még csak nem is egy utcában. Nem jön zavarba, ellátogat mindenhová. Nagyon profi, nagyon megértő.

Csak hát a gyerek, az gyerek. Bölcsebb, mint mi. Így aztán Minkamanka, amikor nálam volt, azt kérdezte: Papa, ugye azért kellett nekem két pár csizmát kipucolni, mert nem vagytok együtt a Mamával, és ezért két ablakon is be kellett repülnie a Mikulásnak?

Hát persze. Neszenekünk. A Mikulásnak is, meg a gyereknek is dupla munka. Virgácsot az elvált szülőknek!

Nemrég volt Minkamanka negyedik születésnapja. Az ünnepek mindig csodálatosak egy gyermek számára, de a születésnap ezek között is kiemelkedő szerepet tölt be. Akkor is, ha egészben van a család, és akkor is, ha nem. Csak utóbbi esetben valamivel bonyolultabb a dolog.

Minkamankának volt egy szülinapja velem és szüleimmel (nagyszülő 1-2), sajnos éppen megbetegedett, de azért boldogan telt. Pár nappal az „igazi” szülinap előtt. Aztán volt egy szülinapja Nagyszülő 2-3 társaságában, amelyen részt vett a „mostohanagyi” is. És volt egy szülinapja (azon a napon, amikor született) a Mamával és a két tesóval. És nálunk még egyszerű az eset, hiszen egyelőre nincs új barát vagy barátnő…

„Papa, ez most az igazi szülinapom?” Kérdezte, amikor velem és szüleimmel ünnepeltünk. „Hát persze, minden szülinap igazi, csak amióta a mama meg én nem vagyunk együtt, többször is megünnepeljük…” Válaszoltam kissé tétován. „A Mama azt mondta, hogy majd akkor lesz az igazi, amikor vele leszek!” Folytatta, és én nyeltem egyet. „Igen, igaza van a Mamának, nem ma születtél, hanem pont azon a napon, amikor majd vele meg a tesókkal ünnepeltek, de attól még ez is szülinap, és igazi!” Mondtam végül. Okos kislány, ennyiben hagyta a dolgot, bár világos volt, hogy nem nagyon érti.

Tudom, ez is csak nyavalygás, hiszen manapság sokaknál ilyen ez a történet. De mégis – nekem összeszorul a szívem ilyenkor. Én „teljes családban” nőttem fel, ilyen kérdések nem merültek fel, és éppen elég volt a többi is ahhoz, hogy legyen min elgondolkoznom felnőttkoromig:-)…

Lényeg, hogy a körülményekhez képest jó volt Neki mindegyik negyedik szülinap. Megvoltak az állandó pontok – minden tortán négy gyertya, minden köszöntéskor ajándékok, minden alkalommal öröm az arcokon. Tartok tőle azonban, hogy nagyon sok kérdés megfogalmazódott benne, és jobban örült volna egy tortának, négy gyertyának, és egy köszöntésnek. Annak, hogy a Számára ismerős arcok Együtt ünneplik azt, hogy megszületett, éppen négy esztendeje.

Szerintem a Waldorf-dolgot elismertem, hibáztam, általánosítottam, elnézést kértem… Ez viszont nem jelenti azt, hogy nincsenek hibái – ugyanúgy emberi dolog ez, mint ahogy vannak hibák minden oktatási intézményben. Van, akinek a papné, van, akinek nem.

Valóban, a falfirkáktól nem dől össze sem a világ, sem a lakás. De különbözőek vagyunk, én nem szeretem, ha a gyerek a falra firkál, mert mindennek megvan a maga helye. Nem hiszem, hogy egy rajzlapon nem tud kibontakozni a művészi tehetség, hogy ehhez a lakás falaira van szükség. Azt megértem, ha valakinek otthon megengedik, de igenis el kell magyarázni, hogy ezt nem teheti meg bárhol. Ha jól tudom, a graffitik is sokaknál kilövik a biztosítékot, és jobb helyeken megvannak azok a felületek, ahol ezt engedélyezik, amint azok is, ahol ezt büntetik. Ha egy felnőtt olyan helyre firkál, ahová nem szabad, akkor ezt a tudomására hozzák, ilyen vagy olyan módszerekkel. És nem, nem gondolom, hogy az ilyen felnőttek mind a Waldorfba jártak. Meg azt sem, hogy bűnözők – amiképpen a gyermekek sem azok, akik vendégségben is telefirkálják a falat. Csak éppen nem szóltak nekik, hogy a civilizált világban a gyermekek és felnőttek számára egyaránt vannak határok. Vagy szóltak, de ők nem engedelmeskednek. És ez már egy másik téma. Ilyen egyszerű.

Lehet szapulni a „konzervatív” nevelést, de nem helyes sarkítani a dolgokat. Én is kértem már bocsánatot Minkamankától, nem volt olyan nehéz. A minap ideges voltam, és ok nélkül emeltem fel a hangomat, perszehogy bocsánatot kértem. Szerintem is szép dolog, ha elismerjük, amikor vizet prédikálunk, és sört iszunk:-).

Ennek ellenére én nem kérdezem meg, hogy mit csináljunk hétvégén, hogy mit főzzek, mert azt gondolom, úgyis oda megyünk, és azt főzök, ami Minkamankának (is) kedvére való. Eddig még nem volt panasz, és ezt jó jelnek tekintem.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy gyermek számára fontos a szülői (óvónői, tanítói) tekintély. Nem hiszek abban, hogy egy felnőttet egyenrangú félként ítélhet meg, hogy „alapvető joga” kétségbe vonni az óvodai vagy iskolai módszereket. Ez az alap, ugyanakkor az is természetes, hogy ha bajok vannak a módszerekkel, akkor megpróbálok utánajárni, és ha jogos a sirám, akkor egyrészt megbeszélem az óvónénivel (tanítóval), másrészt elmondom a gyermeknek is, hogy nem ő volt a hibás.

Hogy mit jelent a szülő-gyermek egyenjogúság a családban? Rendben, nem osztunk körmösöket, okés, nem alkalmazunk testi fenyítést. És ha kell, bocsánatot kérünk, és elgondolkozunk azon, hogy hol hibáztunk. De én alapnak tekintem azt, hogy a szülőnek joga van megszabni a határokat, joga van arra, hogy legjobb belátása szerint elmondja, mit szabad és mit nem. Hangsúlyozom, hogy „normális” állapotokról, normális szülőkről beszélek. Nyilván vannak szélsőséges esetek, de ez a blog-párbaj eredendően éppen arról szól, hogy intelligens, épeszű szülők esetében elmondjuk egymásnak, mit gondolunk megoldásnak, ha már hagytuk szétesni a családot. Mert abban egyetért talán liberális és konzervatív is, hogy egy gyermekes család szétesése mindig a szülők hibája.

Egyetértek a Kedves Mamával, már ami a liberális-konzervatív ellentéteket illeti. Annyit azért hozzátennék, hogy itt most szigorúan politikamentesen, a családképet és a nevelést illetően kell értelmezni a két fogalmat.

Sohasem tartottam magam a mai értelemben liberális szülőnek, és soha nem írnék le olyan mondatot, hogy „Ez a petchwork család nagyon jó kis buli”. Tovább megyek: nekem feláll a szőr a hátamon attól, ahogyan ma működik néhány Waldorf-ovi és iskola, attól, hogy énekelve szabad csak rászólni a gyerekre, ha az valami hülyeséget csinál. Ismerem valamennyire Rudolf Steiner gondolatait, és attól tartok, ő sem pont arra gondolt, ami ma ezekben az intézményekben zajlik. Emlékszem, amikor egy ismerős „waldorfos” család nálunk vendégeskedett, és a 3 éves kisfiú elkezdett a falra firkálni. Rászóltam, mire édesanyja neheztelően félrevont, közölve velem, hogy ezek nagyon rossz pedagógiai módszerek, és legyek olyan szíves nem rászólni a gyermekére. Majd ő elintézi, nem az én dolgom. Ja, és hogy kérjek tőle bocsánatot, amiért ilyen hangon szóltam rá.

Szerintem alapvető, hogy a gyerek ne firkáljon a szoba falára, legalábbis vendégségben. És ha ezt nem tudjuk elmagyarázni neki a vendégeskedés előtt vagy az adott pillanatban, akkor hiába minden. Áriázhatunk, dúdolhatunk, oly mindegy. Vannak bizonyos alapvető korlátok, szabályok, amelyeket egy gyermeknek be kell tartani. Ebben a korban mindenképpen. Azt gondolom, ez nem a saját mániánk erőltetése, „csupán” amolyan nevelési alapkérdés. Felkészíteni a gyermeket arra, hogy amit otthon megtehet, azt nem mindig engedheti meg magának a vendégségben.

Minkamanka például nem firkálhat a falra otthon sem, egyszerűen azért, mert a szoba falai nem erre valók. Ilyen egyszerű. Nehéz lenne elmagyarázni neki, hogy vannak jó firkák meg rossz firkák – de azt könnyen megérti, hogy vannak helyek, ahová lehet rajzolni, és vannak olyanok, ahová nem. Ez olyan valóság a számára, melynek nincsenek árnyalatai. Köszönni sem azért kell valakinek, mert jó ember, hanem egyszerűen azért, mert így illik. Az árnyalatokat úgyis érzi, de nem lenne helyes, ha hagynánk, hogy ne köszönjön annak, akire éppen haragszik, aki szerinte rossz ember.

Abban természetesen igazat adok, hogy a mesék nem arról szólnak, hogy a világ két térfélre oszlik, a fehérre meg a feketére. Ám a „bontakozó gyermeki lélek” számára igenis fontos, hogy megismerje az alapvető különbségeket jó és rossz között. A mesék erre tanítanak elsősorban, és csak ezután következnek az árnyalatok. Nagyon kevés olyan mese van, amelyben a jó és a rossz úgy harcolna egymással, hogy a gyermek számára ne legyen világos a választás. Egyebek mellett ezért szeretik a meséket a gyermekek. Akkor is, ha érzik már: a valóság valami másról szól majd.