Kedves Mama, gatya felkötve, az idők nehezek, ennyit tudok hozzátenni az előző íráshoz. Meg talán még annyit, hogy egy „igazi szerelemben” nem feltétlenül a kisállatok és az unokák képeinek párás tekintettel való nézegetése a lényeg, de így is lehet. Abban egyetértünk, hogy a világ valóban nem a hagyományos szerelem- és családminta megőrzésének irányába tendál.
Volt élettársam és gyermekeinek esete valóban nem általános, bár nem is ritka. De az sem nevezhető megszokottnak, hogy a két elvált szülő barátságban, vagy legalábbis normális viszonyban marad, és mindketten oly intelligensek és önzetlenek, hogy felismerik – az éppen miattuk bizonyos tekintetben kettéosztott gyermek(ek) kegyeiért nem szabad egymással versenyezni! Ez tényleg így van, de félek, sokaknak hiába magyaráznánk ezt, sőt ha nagyon magunkba nézünk, talán mi sem vagyunk hibátlanok e tekintetben…
De hagyjunk másokat, sepergessünk a magunk portáján. Többször hangsúlyoztam már, hogy a mi eseteink aránylag szerencsésnek mondhatók, már amennyire ilyenkor helye lehet ennek a kifejezésnek. Minkamanka például egész jól alkalmazkodik, és talán elmondhatom, hogy nincs miben versenyezni volt élettársammal sem, annyira mást és mást tudunk adni neki (hangsúlyozom, nálunk még nem jelent meg a barát/barátnő). De akkor sem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy a gyermek számára az az ideális, ha egy papa és egy mama (plusz a hatványozott nagyszülők meg néha egy-két dédi) együtt adja neki az ideális biztonságot.
És ha erre nem voltunk alkalmasak, akkor kétlem, hogy egy 3-4 éves gyermek ripsz-ropsz képes beilleszteni a képbe még egy-két-akárhány puzzle-darabot, amelyek eredetileg nem szerepeltek a játékban. De tény és való, hogy a mi feladatunk ilyenkor mégiscsak ez: segíteni neki ebben az egészben. Ám ilyenkor már eltérünk az eredeti játékszabályoktól, és nem szabad csodálkozni, ha a gyermek (végülis minket utánozva) hosszabb-rövidebb idő után egy teljesen más képet rak ki magában, elhagyva vagy háttérbe helyezve olyan darabokat, amelyek nélkül az eredeti kép kirakhatatlan lett volna.
Nálunk pár hete némileg háttérbe szorult a királykisasszonyok és lovagok szerelme, bepöfögött a színpadra Thomas, aki szállítja őket esküvőre, szülőszobára, de ha vihar jön, Thomas felborul és egyikük kiesik a mozdonyból. Szerencsére azonban jön a Saskirály, Minkamanka egyik legjobb és legrégebbi barátja, aki mindent megold. Egy pszichológus nyilván elismerően csettintene…
És végül egy ezoterikusabb probléma: sokan úgy tartják, hogy a gyermek maga választja meg, hová születik. Az én kérdésem (kételyem) ezzel kapcsolatban: vajon előre látja szüleinek későbbi sorsát, és ez alapján dönt, vagy az a szerelmes hangulat vonzza annyira, amely majdnem minden kezdődő kapcsolat sajátja?
Legutóbbi hozzászólások