Kedves Papa, igen, abban igazat adok, hogy a gyermek szeret választani… Csak a következtetéseink eltérőek. De nagyon. A „kit szeretsz jobban?” kérdése fel sem merülhet, ez evidens. Szerintem éppen az a jó, hogy Ferkónak egyszer velem jobb, aztán az apukájával, máskor meg az új baráttal. Nincs ebben semmi rossz, a lényeg, hogy mindig jól érezze magát.
Velem, a Nagypapával, akárkivel. Mert a gyermek már csak ilyen: a pillanatokat élvezi, múlt és jövő neki még keveset mond. Boldog, aki a jelenben él – és a gyermek még képes erre. Mi, felnőttek már kevésbé. Ferkó a múltkor azt mondta: olyan jó a papával, és olyan jó veled, mama. Aztán megérkezett a most már nem is annyira új Barát, és ugyanezt mondta neki is. Mi kell még, ami ennél több lehet? Minek erről filozofálni, minek olyan kérdéseket feltenni, amelyeket a gyermek nem tesz fel magának sem?
Szerintem Ferkó boldog most nagyon, és ez a lényeg. Persze nálunk kicsit rendezettebb a helyzet, mint a Kedves Papáéknál – abban az értelemben, hogy pontosan be van osztva, mikor, kivel van a kicsi. Lehet, hogy ez hiányzik odaát? Nem akarok észt osztani, de én erre gondolok. Nálunk a volt férj és egyben mindenkori apuka nem jelenik meg olyan gyakran, de ha igen, akkor Ferkó tudja, hogy most papa-nap következik. És örül, és örül akkor is, amikor visszajön. Mert tudja, hogy most a mama jön, meg az új barát, meg persze a kutyus.
Itt tehát megvan a rend, ami kell neki, a kiszámíthatóság rendje. Nem kell mindig neki választania, mert ettől valóban megzavarodna. Felesleges a gyermeket ilyen választások elé állítani. Egy petchwork-családban az ’is-is’ legyen a mérvadó, ne a ’vagy-vagy’. Különben bajok lesznek, amint az a Kedves Papa jegyzeteiből csak úgy sugárzik.
Ja, és minálunk Ferkó sohasem mondja, hogy jobb volt, amíg együtt voltunk a papával. Vajon miért?
Legutóbbi hozzászólások