Egyetértek a Kedves Mamával, már ami a liberális-konzervatív ellentéteket illeti. Annyit azért hozzátennék, hogy itt most szigorúan politikamentesen, a családképet és a nevelést illetően kell értelmezni a két fogalmat.
Sohasem tartottam magam a mai értelemben liberális szülőnek, és soha nem írnék le olyan mondatot, hogy „Ez a petchwork család nagyon jó kis buli”. Tovább megyek: nekem feláll a szőr a hátamon attól, ahogyan ma működik néhány Waldorf-ovi és iskola, attól, hogy énekelve szabad csak rászólni a gyerekre, ha az valami hülyeséget csinál. Ismerem valamennyire Rudolf Steiner gondolatait, és attól tartok, ő sem pont arra gondolt, ami ma ezekben az intézményekben zajlik. Emlékszem, amikor egy ismerős „waldorfos” család nálunk vendégeskedett, és a 3 éves kisfiú elkezdett a falra firkálni. Rászóltam, mire édesanyja neheztelően félrevont, közölve velem, hogy ezek nagyon rossz pedagógiai módszerek, és legyek olyan szíves nem rászólni a gyermekére. Majd ő elintézi, nem az én dolgom. Ja, és hogy kérjek tőle bocsánatot, amiért ilyen hangon szóltam rá.
Szerintem alapvető, hogy a gyerek ne firkáljon a szoba falára, legalábbis vendégségben. És ha ezt nem tudjuk elmagyarázni neki a vendégeskedés előtt vagy az adott pillanatban, akkor hiába minden. Áriázhatunk, dúdolhatunk, oly mindegy. Vannak bizonyos alapvető korlátok, szabályok, amelyeket egy gyermeknek be kell tartani. Ebben a korban mindenképpen. Azt gondolom, ez nem a saját mániánk erőltetése, „csupán” amolyan nevelési alapkérdés. Felkészíteni a gyermeket arra, hogy amit otthon megtehet, azt nem mindig engedheti meg magának a vendégségben.
Minkamanka például nem firkálhat a falra otthon sem, egyszerűen azért, mert a szoba falai nem erre valók. Ilyen egyszerű. Nehéz lenne elmagyarázni neki, hogy vannak jó firkák meg rossz firkák – de azt könnyen megérti, hogy vannak helyek, ahová lehet rajzolni, és vannak olyanok, ahová nem. Ez olyan valóság a számára, melynek nincsenek árnyalatai. Köszönni sem azért kell valakinek, mert jó ember, hanem egyszerűen azért, mert így illik. Az árnyalatokat úgyis érzi, de nem lenne helyes, ha hagynánk, hogy ne köszönjön annak, akire éppen haragszik, aki szerinte rossz ember.
Abban természetesen igazat adok, hogy a mesék nem arról szólnak, hogy a világ két térfélre oszlik, a fehérre meg a feketére. Ám a „bontakozó gyermeki lélek” számára igenis fontos, hogy megismerje az alapvető különbségeket jó és rossz között. A mesék erre tanítanak elsősorban, és csak ezután következnek az árnyalatok. Nagyon kevés olyan mese van, amelyben a jó és a rossz úgy harcolna egymással, hogy a gyermek számára ne legyen világos a választás. Egyebek mellett ezért szeretik a meséket a gyermekek. Akkor is, ha érzik már: a valóság valami másról szól majd.
Legutóbbi hozzászólások