Kedves Papa, szerintem tekintsünk el az extrém esetek általánosításától, mint pl. a tietek. Egy gyereknek külföldön élni úgy, hogy az apja még egy annál is másikabb külföldi országban lakik, eleve nem egyszerű. Nyilván ez az oka a kevésszeri találkozásnak, a bizonytalanságnak, szerepcserének. Nem mondom, hogy más esetben ez nem fordulhat elő, de azt igen, hogy ilyen esetben szinte garantált.

Akkor viszont, ha átlagos helyzetben, viszonylagos közelségben élnek egymással a szülők, koránt sem evidencia a szerepcsere. Főleg, ha ezt egyik fél sem provokálja. A barát nem veszi át az apa szerepét, nem ő viszi el az első focimeccsre, nem veszi meg előre a kedvenc könyv folytatását, nem fürdeti, altatja, nem tanítja bicajozni.

Miért is tenné, hiszen ott van az APJA, aki szíves örömest megteszi ezeket a dolgokat. És nem, nyílván nem ülnek feszt vigyázban, hogy véletlenül se történjen semmi, de az alapvető privilégiumokra nem pályázik.

Azonban az nyilván való, hogy az apának/anyának igyekeznie kell, talán jobban, mint egy „normál” családban, hiszen kevesebb az idő, minden koncentráltabban működik. És a gyötrő kétségeknek, ki a viccesebb, jobb programokat kitaláló, vagányabb stb. egyszer csak vége szakad, és felfogjuk, hogy ez nem verseny..

Nem bánnám, ha Ferkó hinne az igaz szerelemben, ha 18 évesen megtalálná élete párját, lenne egy rakat gyerekük, párás tekintettel közösen nézegetnék kisállatok fotóit, majd gyermekeik gyermekeit. De tudomásul kell venni, hogy ez a világ már nem efelé tendál. Kis szerencsével előbb-utóbb találunk párt magunknak, nagy szerencsével addigra túl vagyunk már pár kapcsolaton, ami után épp a házasság következik. Óriás mázlival és szerelemmel együtt maradunk, míg világ a világ. De ezen sokat kell melózni. És szeretni kell egymást, minden hibával együtt.

Ha a Papa nem érti ezt meg, fel kell kösse a gatyáját, mert nehéz idők jönnek.

Értem én a kérdést, meg a sugallt választ is: mindenki kezdje (folytassa) úgy az életét, hogy olyan párt választ, aki holtomiglan-holtodiglan kitart, ha véletlenül mégse, akkor is! Legyen felelős szülő, tartson össze a család, álljon a gyerek haptákba, kutya is tudja a helyét, akkor is, ha mindenki boldogtalan ebben a helyzetben.

De könyörgöm, miért??? Mondjatok már nekem egy embert az ismert és sikeres jósokon kívül, aki előre megmondja: ezzel a faszival biztosra mehetsz, garantált az 50 év együttlét, 2 gyerek, 4 nagyszülő (senki ne dugványozzon plusz nagypapa fejeket, csak a cseh mesékben sokszorozódnak! ) plusz a csatolt ebek.

Vagy hogy kell felelősnek lenni azon kívül, hogy nem fűvel-fával? Nem mindenki úgy házasodik, hogy örökre tervez? Miért baj az, hogy már nem a kilencszázas évek tanyavilágában élünk, és ha nem működik tovább lépünk, mert nem a kocsikerék által kivájt latyakos trutymóban kell a következő 200 métert 4 óra alatt megtenni?

Válni rossz. Ezt mindenki tudja. De ha valaki tartósan boldogtalan egy házasságban, akkor bizony el kell válni és a gyereknek a lehetőség szerinti legboldogabb életet kell biztosítani.
Amit Papa sejtet, miszerint a peachwork takaróval csak elfedni lehet a helyzetet – álszentség. Éppen hogy bennmaradni egy nem működő házasságban és jó arcot vágni évekig a szarhoz – na, ez inkább takarózás.

Minden szülőnek kötelessége a lehető legboldogabb életet biztosítani a gyereke számára, de senki sem várhatja el, hogy egy ember a saját, egyetlen életét teljesen alárendelje a gyermeke életének akkor, amikor VAN MÁSIK MEGOLDÁS is.

Ferkó is filózik, és nyilvánvalóan fog is még bőven, hiszen hiányzik neki az apja, vagy éppen az anyja, mikor-kivel van. De nálunk konkrét, és világos a helyzet: nem „mesevilágban” élünk, az apa az apa, anya az anya vagy csak „az én kis bömbikém”:D  a családunk új tagja pedig BARÁT. A legjobb.

Nem gondolom azt, hogy egy apa az első hónapokban annyira együtt tud lenni a gyermekével, mint az anya, még akkor sem, ha fizikálisan sokat van jelen. És nem csak azért, mert nem ő hordozta a méhében, vagy etette 3 óránként, hanem azért, mert ebben az időszakban az anya szinte eufóriában van, kb. minden gondolata a gyermek körül forog. Míg az apa (még ha az egész napos otthonlét és segédkezés után is) este leballag a kocsmába és legurít egy sört, vagy elviszi műszakiztatni a kocsit, abban a pillanatban átáll az agya az elvégzendő feladatra, és már pörgeti is. (És ez jó!) Viszonylag ritkán látunk a fodrásztól is hazarohanó apát, csak mert a gyerek gellerben rakta tele a pelenkáját. Spirituális szinten az anya és gyermeke kb. hat éves koráig egyek, ennek a megbonthatatlan egységnek az apa részese, de nem tagja.

Az anyagi támogatás kérdése pedig nehéz ügy, és nem azon múlik, hogy anno hogy választottunk. Egy egyébként gavallér férfi simán gondolhatja azt, hogy ha már ezt az életet választottad, akkor old is meg. Persze az amúgy is sóherhez eleve  hozzámenni sem érdemes.

És hogy kihez húz ez a gyerek? Szerintem esetfüggő, de bármerre is billen a mérleg, Papa által jegyzett posztban leírt lavírozás tűnik a leghatékonyabbnak. (Néha egyetérteni is lehet J.) Apa és anya továbbra is van, Ő érte. Azonban a családokba belépő új szereplőtől való ágál, szerintem leginkább az ismeretlentől való félelemből fakad. (Most a persze normál eseteket vesszük, nem azt, hogy az új ember a baltás gyilkos.)

Azt gondolom, hogy ha nincs rázúdítva, ráerőltetve a gyerekre semmi, ha tud a saját tempójában barátkozni, akkor könnyedén jól sülhet el a dolog. Nálunk alig egy hónap elteltével Ferkó kérdezte meg: de miért nem alszik itt? Mert a gyerekeknek valahogy ösztönük van arra, hogy a természetesen jó dolgoknak teret engednek, még akkor is, ha érzik a másik oldalról átszivárgó feszültséget.

A gyerek örömmel várja haza, nem az új apukáját, hanem a barátját, aki pazarul utánozza a fegyverek hangját, soha sem nyer dinós kártyában, megsétáltatja Spurit, és annyiszor nevetteti meg az anyukáját, hogy gyanús, hogy stand up komedy-st fogtunk ki. ÉS! Ami nagyon nem mindegy, ugyanakkora lelkesedéssel megy az apukájához, akivel felfedezi a húsevő növényeket, vagy csak bambulják a repülőket, olyan dolgokat csinálnak, ami kizárólag az ő kettősükben létrehozható.

De mi van akkor, ha a szuper új barátot/barátnőt is várja még az előző kapcsolatából egy-két-három gyerek? Hogy működnek az igazi pechwork családok?

Na, innentől lesz igazán izgalmas a történet!

Rossz érzésem leginkább azért van, mert eddig húztam. Sokkal korábban lépni kellett volna. Örülni a közös gyermeknek, és nem nyírni egymást hónapokon-éveken át. Aztán, mikor beüt a menykő, akkor nem visszatáncolni egy újabb próbálkozás erejéig, nem hinni a jóakaróknak, hogy a gyereknek csakiskizárólag úgy a jó, ha szülők együtt élnek (igaz, már hupililát hányva hullámvasúttól).

 Hanem lépni, lépni, amikor már veszve minden, mert igenis jobb a gyereknek, ha nem egy pattanásig feszült otthoni légkörben vezeti le az ovit, jobb, ha nem kell elsajátítania a passzív agresszió minden csínját-bínját, jobb, ha szüleit (igaz másik, de) boldog kapcsolatban látja, azért hogy ezeket a mintákat tudja tovább adni.

 A mintákhoz szorosan kapcsolódik, hogy a két fél szakítás után ne vegye fel az ősgeci ritmust, a kényszerű ütközési pontokon túl (= válás) ne kézműveskedjenek ki újakat. Mindenki tölthessen időt a gyermekével, lehetőségekhez képest értelmesen. De! Bár az anyáknak úgy tűnik, hogy sokkal könnyebb a helyzete, hiszen több időt tölthet együtt gyermekével, mint az apa, azonban, ha a tényeknek igazán mélyére ásunk, rá kell döbbennünk, hogy nem feltétlenül van így. Mert ha nem vagyunk megátalkodott tény-mismásolók, be kell látnunk, hogy

–       az anya az esetek túlnyomó részében több időt töltött gyermekével, mint az apa (szülés, szoptatás, gyes, részmunkaidő stb.) ezért ha – mint ahogy nálunk van – az apa heti 3 alkalommal viszi el a kölköt, sokkal jobban megviseli, mint az őt, hogy heti 4 alkalommal nem jöhet.

–       az apa fizeti a (nem túl sok) tartásdíjat, de ha a gyerek beteg, cipőt kell venni (különben is lakik, eszik, állatokat gyűjt) a plusz költségek terhe mind az anyát illeti. Persze, jófejségből lehetne egy kis plusz pénzt adni, de egyrészt nem ad, másrészt ha meg mégis, akkor azért olyan mértékig kell hálásnak lenni, mintha nem is épp az ő gyermeke lábára pattant volna fel a szuperfitt cipő.

 Szóval, nem mondhatnám, hogy a nőknek könnyebb lenne, inkább azt, hogy a nők állhatatosak, ha elhatároznak (végre valahára) valamit keményen beleállnak és kitartanak, mint Kinizsi Pál a celőkét, akkor is, ha az új helyzet nehéz, nem csak lelkileg, de fizikálisan és anyagilag is.