Nincs szebb egy ötéves gyereknél (persze, tudom, az egy, a kettő, meg a három, meg a hat meg a hét, kinek mije van:-), és Ferkó igazán elemében volt. Jót tett neki az új barát, meg a régi viszonyok rendeződése, mármint a körülményekhez képest. Rengeteg utazás, élmény, sok új arc, haverok, és persze az első lány, akinek udvarolni lehetett – és ez az egész éves boldogság sugárzott Karácsonykor is, mindenki örömére.

Tulajdonképpen nem bántam meg semmit, sem a válást, sem az új kapcsolatot, sem pedig az ezekkel járó rengeteg utazást, élményt, még a rosszakat sem! Én asszem, hogy az ember mindenből tanul, és az a feladata, hogy a rosszban is meglássa a jót, hát még, ha alig van az előbbiből. Mert ha így teszünk, ez a legjobb példa a gyerkőnek is, aki látja, hogy a bajok sem tartanak örökké, és hogy a rosszaság is kijavítható.

Én nem találtam olyan szép idézetet, mint a Kedves Papa, de megpróbálom összefoglalni a magam sutaságával, mit is kívánok én. Neki, és főleg Minkamankának. Megbékélést a helyzettel, kevesebb önemésztést, szolid viszonyt a volt élettárssal, aki azért elsősorban mégiscsak a mindenkori Mama, és ha a sors úgy hozza, hát egy barátnőt, aki megbékíti a háborgó lelket, és aki teljesebbé teszi majd a családi életet. És kívánom, hogy mindenki tanuljon az elmúlt év hibáiból, főleg azért, hogy a gyerek érezze a teljes békét a Papában, maga körül, és ezzel önmagában is. És ha mindez megvan, jöhetnek a patchwork-család párosainak újabb kalandjai, immár 2015-ben!

Az ég szerelmére, ugye nem kell a Mikulásnak azzal törődnie, hogy a szülők elváltak? Még csak az hiányzik neki… Szerintem elég, ha jó a gyerek, és persze ez is relatív. Engem szerencsére sohasem akart büntetni a Mikulás, egyszer kaptam ugyan virgácsot, de olyan szóba sem került, hogy netán kihagyja az ablakomat, mert valamit nem jól csináltam. Viszont most már kezdem érteni, honnét ez a szigor – sajnálom is kicsit Minkamankát, és kívánom neki, hogy a papája legyen elnézőbb, belátóbb, mint vele voltak annak idején. De ez már nem a Mikulás, hanem egy pszichológus dolga:-)…

Most viszont közeledik a Karácsony, és mielőtt a papa ezen kezdene vekengeni, gyorsan leírom: ahhoz, hogy ez az ünnep jól sikerüljön, elég, ha a szülők az alapokban megegyeznek. Hogy ki mit vesz a gyereknek, melyik nap kinél lesz, hová viszik, meg ilyenek. Ha ez megvan, higgye el mindenki, nagy baj nem lehet. És ha még azt is sikerül egyeztetni, hogy ki hozza az ajándékot (angyalok, Jézuska ésatöbbi lehetőség), meg hogy a fát közösen díszítik e vagy az mondjuk az angyalok dolga, na, akkor már kész a karácsonyi Kánaán!

A lényeg, hogy aki éppen a gyermekkel van, az tudja: ez az Ő ünnepe! Mindannyiunknak azon kell igyekezni, hogy jól érezze magát, a többi már nem olyan fontos. Persze nem árt, ha boldog az egész család, együtt vagy külön-külön, papákkal, mamákkal, barátokkal, barátnőkkel, nagyszülőkkel… Én azt hiszem, nálunk ne lesz semmi gond…

Ha lehetetlen megoldani, hogy ugyanazon a napon legyen a papánál is, meg a mamánál is, az nem tragédia. Neki semmiképp sem, a papa-mamának meg jó esetben. De ez már a szülők gondja, nem az övé. Egy kisgyereknek az lenne a legjobb, ha minden nap őt ünnepelnék, ami persze lehetetlen, de nem hiszem, hogy felmerül benne a kérdés, „melyik az igazi szülinapja”. Hacsak nem csinálunk valamit rosszul. Úgyhogy nem kizárt, hogy ilyenkor a hibát nem a gyerekben vagy a körülményekben kell keresni, hanem magunkban, nemde, Kedves papa?

Hiszen gondoljuk csak meg: több torta, több öröm. Több gyertya, több fújás. Egy gyerek számára nem biztos, hogy a több – kevesebb. Az pedig, hogy milyen kérdések fogalmazódnak meg benne, az úgyis az ő titka csak. És nehogymár mi találjuk ki, minek örült volna jobban.

Na meg, hogy megelőzzek valamit, ugyanez lesz Karácsonykor is. Nem kell aggódni, úgyis ez a legszebb ünnep, főleg a gyerekeknek. Akkor is, ha utazgatni kell, ide meg oda, akkor is, ha sok a nagyszülő, és akkor is, ha valamelyik szülőnél esetleg csak másnap jut a fa alá. Nem ez a lényeg neki, hanem az ajándékok, meg a szeretet, amit úgyis érez majd, itt is, ott is – az ünnep nem egy napról szól! Ha odafigyelünk arra, hogy mi kell neki, boldog lesz minden nap, akár ünnep van, akár nincs. Na ugye. Utólag is Boldog Szülinapot, előre is Szép Karácsonyt, mindenkinek…

És ha már a hibáknál tartunk: minek ezen annyit lovagolni? Egyáltalán: hibásak vagyunk? Nem lehet, hogy egyszerűen csak különbözőek? Én a „hibák” helyett éppen a másságra tenném a hangsúlyt, és ezt javasolnám a Kedves Papának is!

Gondoljunk csak bele: ha abból indulunk ki, hogy melyik fél miben hibás, akkor a gyermek felé is egy rossz mintát közvetítünk. Ha a másikat hibásnak mondjuk, akkor ezzel azt sugalljuk, hogy rossz ember, és előbb-utóbb a gyermekben is felmerül a kérdés: miért rosszabb a papa, mint a mama – vagy megfordítva? És akkor melyiket tegye a „kedvenceim” dobozba?

Én azt szoktam mondani Ferkónak, ha rákérdez néha arra, miért váltunk el, hogy mások voltunk. Annyira mások, hogy ha együtt maradunk, akkor emiatt mindig boldogtalanok lettünk volna. Persze, az a mi „hibánk”, hogy ezt nem ismertük fel időben, de hát tudjuk jól, hogy a szerelem vakká tesz. És amikor eljön a „kijózanodás” ideje, amikor a mindennapok során rájövünk, hogy nem ezt, nem így akartuk, akkor jobb, ha nem erőltetjük a dolgot, mielőtt még mindenkinek elviselhetetlenné válik az együttélés.

Ugyanígy nem mondogatom lépten-nyomon Ferkónak, hogy hibázott, hogy rosszul csinált ezt vagy azt – inkább elmagyarázom neki, hogy lehet másképpen is. És hogy érdemes kipróbálni a többi lehetőséget. A gyerek ezt is megérti, és megspórolunk neki egy csomó felesleges tépelődést, lelkiismeret-furdalást. Én ebben hiszek, és nem azért, mert a „szakirodalom” is ezt támasztja alá, hanem mert úgy tapasztalom, működik a dolog.

Azt azért talán a Papa sem gondolja komolyan, hogy a testi fenyítés hiánya vagy a bocsánatkérés a gyermektől olyan dolgok, amikkel dicsekedni kéne. A XXI. században ezeknek már természetes dolgoknak kell lenniük. És a gyermek igenis egyenrangú tagja a családnak, illik kikérni a véleményét a dolgokról, és jogában áll megkérdőjelezni nem csak az óvodai vagy iskolai módszereket, de bizony még a szülők egyes lépéseit is!

Ha ezt nem vagyunk képesek belátni, akkor követünk el hibát, mégpedig nagyot. Ha azonban hagyjuk, hogy a gyermek is érezze: nem csupán alárendelt, engedelmeskedő része a „gépezetnek”, akkor szép esélyünk van arra, hogy elvált szülők csemetéjeként is teljes értékű felnőtté váljon majd. Még akkor is, ha néha hibákat követ el:-)…

Ami pedig a falfirkákat illeti, hát… Ferkónak már kiskorában volt egy saját kis „falrésze”, ahová örömmel rajzolt, és amit mindig nagyon élvezett. Nem mondom, hogy nem tett kísérletet arra, hogy a lakás más részein is kamatoztassa alakuló tehetségét, de ennek leállítására elég volt egy-két finom figyelmeztetés, és ő értett a jó szóból. Ha pedig néha-néha mégis ráfirkant valamit a falra, hát nem gondolom, hogy ettől összedől a lakás meg a nevelési módszer.

És mi legyen a felnőttekkel? Tiltsuk be a graffitikat is? Büntessük meg azokat a felnőtteket, akik ilyet művelnek? Ugye nem gondolja senki, hogy akik házfalakat „firkálnak”, azok mind-mind Waldorf-iskolából kerültek ki? És azt sem, hogy ettől bűnözők lennének? Higgye el mindenki, nem ezen múlik a dolog. A művész-hajlam néha nagyon korán jelentkezik, és nem jó elfojtani – ismerőseim szerint éppen ebben segít (többek között) a Waldorf-módszer.

És akkor valamit a bocsánat-kérésről. Bizony, nem könnyű dolog gyakorolni ezt a műfajt. Különösen akkor, ha gyermekről van szó. Ha pedig a sajátunkról, akkor sokaknak ez csaknem lehetetlen, sőt „a szülői tekintéllyel ellenkező” gesztus. Én azt gondolom, hogy a szülők legalább annyit hibáznak, mint a gyermek, és ha így van, akkor miért csak a gyermeknek kelljen bocsánatot kérni? Miért nem várhatja el a gyermek ugyanezt a szüleitől?

A „konzervatív” neveléstől persze lehet, hogy idegen ez a kölcsönösség, de én arra esküszöm, hogy a gyermek egyenrangú tagja a családnak. Ha hibázunk, bocsánatot kell kérni tőle! Mi Ferkóval mindent megbeszélünk, kikérem a véleményét, hogy mit csináljunk hétvégén, mit főzzek, együtt beszélünk arról, hogy néha az óvónéni is lehet hibás, ő sem mindig dönt vagy reagál helyesen. Ez nem függ attól, hogy teljes e a család vagy elvált szülők és új barátok/barátnők alkotják – ez alapvető joga a gyermeknek, minden körülmények között!

Szerencsére ma már kevesen vallanak olyan nézeteket, mint a Papa, és egyre többen megértik, mit is jelent a gyermek egyenjogúsága a családban. Ma már nem lehet körmösöket osztogatni az iskolákban, nem lehet testi fenyítést alkalmazni a családon belül sem, és ha a gyermeknek nem tetszik valami, akkor nem árt, ha a szülő is elgondolkozik egy kicsit. Nekem mindegy, hogy patch-work vagy boldog házasság, a lényeg, hogy változik a világ, és véget ér az az időszak, amikor a szülők és a tanárok amolyan „fejletlen, nevelni való” kis lényekként bántak a gyermekekkel. Nekem ez a valóság, és Ferkó is ebben nevelkedik.

Ez a petch-work család nagyon jó kis buli. Tudom, lehet jó a sima család is, de ha egyszer ez van, akkor ezzel kell együtt élni, amint azt már párszor elcsacsogtam itt. Ferkó roppant módon élvezi az életét, és nekem ennél több nem kell, pláne nem nyavalygás arról, hogy lehetne jobb is. Persze, lehetne. Meg rosszabb is. Széles a paletta, sok mindennel találkozik, és hálistennek senki sem erőlteti rá a saját mániáit, csak annyira, amennyire ez elkerülhetetlen.

Én az idő haladtával úgy veszem észre, hogy ha sikerül az elvált szülőknek valamiféle csendes megegyezésben élni és élni hagyni a másikat, plusz becsúszik egy új pár, akkor ez kifejezetten fejlesztően hat a gyerekre. Persze lehet, hogy csak Ferkó ilyen „alkalmazkodó zseni”… Mindenesetre nem érzem, hogy bárkinek is áldozata lenne, sőt – mindenkivel szívesen van, mindenkit vár, és mindenkihez őszinte lelkesedéssel közeledik a családban. Én pár éve még nem is reménykedtem abban, hogy ez ennyire jó is lehet, persze ehhez kellett a távolságtartó békülés az apával, no meg a barát egyénisége. Na jó, egy kicsit én is, meg a nagyszülők, meg a tesó, szóval a hagyományos tagok is.

És én azt vallom, hogy egy 4-6 éves gyerek már nagyon is tudja, hogy a jó meg a rossz együtt vannak ott mindenben és mindenkiben, így aztán feleslegesnek tartom ezek állandó elválasztásának hangsúlyozását. Nem akarom azzal nyomasztani őt és magamat meg mindenkit, hogy akkor most ha tévézünk, az valójában rossz, viszont ha olvasunk, az jó. Merthogy mindkettő lehet jó is, rossz is, alkalom kérdése. Ferkó éppen ettől olyan, amilyen, tanulja a jót meg a rosszat, miképpen minden ember, és szokja, próbálgatja az árnyalatokat.

A minap például azt kérdezte, hogy minden indián jó e. Perszehogy nem, de minden cowboy sem olyan, mint Old Shatterhand. És éppen ebben látom a lényeget, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hogy ne ossza be magának a világot két térfélre. Mert a mesék sem erről szólnak. Szerintem. Uff.

Abban egyetértek Papával, hogy ne szabjuk meg gyermekünk ízlésvilágát, sőt, amennyire lehet, próbáljuk rá bízni, mit szeret és mi az, ami nem tetszik neki. Mondjuk lehet, hogy Ferkóval könnyebb dolgunk van, hiszen fiú, így nem kísérti őt a rózsaszín babavilág, a barbie-cukorkamáz. Ezt készséggel elismerem, én sem lennék nagyon hepi, ha kislányom mindig rózsaszínbe szeretne öltözni, csak azért, mert ez a divat.

Attól viszont kicsit rosszul vagyok, ha azt hallom, a szülők tanítsák meg a gyermeket arra, hogy mi a jó és mi a rossz. Milyen alapon? Talán tévedhetetlenek vagyunk? Talán fekete-fehér a világ, amelyben a rossz és a jó vívja párharcát? Ugyan, kérem! Mi is elkövettünk épp elég hibát, voltak rossz választásaink és tévedéseink, nehogymá´ mi mondjuk meg a gyereknek a tutit! Szerintem a gyermek „eligazodása” érdekében elég annyit tennünk, hogy megtanítjuk az alapvető emberi és civilizációs szabályokra, köszönés, közlekedés, meg ilyenek. És ezekben teljesen mindegy, hogy családon belül vagy elvált szülők gyermekeként részesül a tanításban. Gondolom, egy férj meg egy feleség ugyanúgy azt szeretné, ha a gyerkőc köszönne a nagyinak meg a boltosnéninek, mint egy elvált apuka meg anyuka. Én itt húznám meg azt a bizonyos közös nevezőt.

Minden más ízlés, egyéni tapasztalat és vélemény dolga. A gyermek meg úgyis eligazodik majd, hamarabb, mint gondolnánk. Ha még nem az eszével, akkor az érzéseivel. Hagyjuk az „értékeket” rá, biztos vagyok benne, hogy felesleges egyeztetni arról, hogy teszemazt mi a szebb, a művirág vagy az igazi, a réten szedett. És akkor sem fog zavarba jönni, mi több, megzavarodni, ha a mama és barátja egy rock-koncertre viszik el, az elvált apuka meg arról beszél neki, hogy mennyivel jobb a népzene. Már mondtam ilyesmit, de megint hangsúlyozom – a gyermek számára a változatosság nem akadály, épp ellenkezőleg, ha a szülők (mindegy, hogy együtt élnek vagy elváltak) különféle mintákat mutatnak neki, szép esélye van arra, hogy felnőttként toleránsabb lesz, és nem akarja majd a világot jó és rossz felekre osztani.

Miért lenne ebből káosz? Ugyan már! Káosz inkább bennünk, felnőttekben van, talán épp azért, mert régen túlságosan feketén-fehéren akarták láttatni velünk a világot. Ne saját szűrőnkön keresztül mutassuk meg gyermekeinknek a világ dolgait, hadd lássa az a kis mütyür, hogy milyenek is azok valójában, a papa meg a mama torzításaitól mentesen. Ekkor fog majd benne később összeállni egy igazán reális kép a gyermekkori mozaikokból…

Na de hogy már a mozi sem a régi! Nahát, mindjárt elcsodálkozom magam. Igen, ma már nem a rajzolt filmek korát éljük, hanem számítógépes korszakban vagyunk. Persze mutogathatjuk Bambit és társait, kell is az a gyermekeknek, de itt vannak a modern filmek is, és szerintem ezek között is épp annyi jó van, mint ahogy régen is sok volt a nézhetetlen alkotás. A pingvinkirály, Madagaszkár és a többiek. Én éppen a Thomast tartom rendkívül bárgyúnak, semmivel sem jobb, mint a Pat, a postás.

Hangosak a mozik? Igen, hangosak, de mindent meg lehet szokni, vagy akkor nem kell moziba járni. Az meg, hogy nem a Bambit adják, meglehetősen természetes – a mozi arra való, hogy bemutassák az új filmeket. (Ennek ellenére, és ez talán az egyetlen, amiben egyetértünk, lehetne tényleg valami retro-sorozat a gyerekeknek is.)

Ízlések és filmek, ugye ismerős, Kedves Papa? Minkamanka nyilván olyan nevelésben részesül, hogy nem kedveli annyira a modern képvilágot – ez azonban nem az ő ízlése, hanem a szülőké, vagy legalábbis az egyik szülőé. Talán ha kevésbé próbálnánk a gyerekre kényszeríteni saját ízlésünket, jobban járna, és végigülné a mozit, nemde?

Szóval, a válaszom annyi, hogy naná, lehet választani a házimozizást, de az sohasem lesz olyan élmény, mint a hatalmas filmvászon, meg a moziban a sok-sok izguló-suttogó-kiabáló gyermek. Mutassunk meg a gyereknek mindenféle, korához illő filmeket, és majd ő eldönti, mi tetszik neki. Az én problémám inkább gyakorlati – a mozijegyek ára. Na, ez valóban okoz nehézségeket a választásban…

Az persze természetes, hogy aki többet nevel, az többet is hibázhat – ismerjük, ugye, az ide vonatkozó szólásokat. Ez van. És igenis a mamáé a felelősség nagyobb része, remélem, ez világos ezek után. A mamának kell egyszerre kényeztetni, szigorúnak lenni, nevelni a gyermeket és nevetni a gyerkőccel. A papa ettől még nem lesz mellékszereplő, hiszen amikor a gyerek vele van, olyankor az ő vállán is van felelősség elég. Drukkolunk is, mi, mamák, hogy jól csinálják…

Ezt a „hagyományos család” dumát meg őszintén szólva unom, haladni kell a korral akkor is, ha nem tetszik a trend. Manapság már nem jelenteném ki, hogy család egyenlő papa+mama+gyerekek, mert, amint arról már sok szó volt, a petchwork-családok száma egyre növekszik. És, tetszik, nem tetszik, ennek jegyében kell átalakítani a mi viszonyunkat is a családhoz. Nekem egész jól megy, de ami igazán fontos, hogy Ferkónak is! A kezdeti viharok elcsendesültek, ha nem is egyazon, de szomszédos hajókon utazik mindenki, békés vizeken, és ez nem rossz felállás a gyereknek sem. Még mindig sokkal jobb, mintha együtt maradtunk volna a süllyedő hajón.

Hát ennyi. Hogy ki hogyan kényeztet, ki mit vesz meg, az szerintem nem olyan fontos, mint ahogyan azt a Kedves Papa gondolja. Nálunk kényeztet mindenki, de ha kell, jön a szigor is. Éppen az arányok felismerésében van mindenki felelőssége.

Én még nem igazán érzem a lazulást a papa részéről, de annak örülök, hogy meglesz a csillagos pegazusa Minkamankának. Mindegy, kitől kapja, a lényeg, hogy az övé lesz. Nevelni, nevetni, ennyi a közös dolgunk, akkor is, ha külön vagyunk egymástól…

Meg hát, amint azt már néhányszor írtam, az is a papa feladata, hogy a saját boldogságát megtalálja, ideális esetben egy új szerelem képében. Ez jobb lesz majd a gyermeknek is, mindenkinek. És akkor nem lesz olyan nagy a magány és a nyomor. Tudom, ezt sem lehet erőltetni, de ha jól tudom, a Kedves Papa amolyan íróember-típus, hajrá, eljött a szerelmes-levelek írásának ideje:-) De az sem baj, ha mesék születnek belőle.

Az pedig, hogy a mama mit enged meg és mit nem, az igazán az ő dolga, szerintem ebben a fázisban a papának ebbe nem lehet beleszólása, legfeljebb véleménye. Nyilván a Papa is kényezteti, ahol csak tudja, miért ne tenné ugyanezt a mama is? Szíve-joga, azt hiszem. Lehet most azt mondani, hogy kiváltságos helyzetben van, de meg is érdemli. Ferkóval is voltak ilyen gondok, nyilván senkinek sem esik jól, ha a gyermek néha a maga őszinteségével kimondja, hogy ő most inkább a papával (mamával) szeretne lenni. Ezt meg kell tanulni elviselni, meg azt is, hogy ilyenkor már nem tudunk beleszólni abba, hogyan neveli a másik a gyermeket, mit ad a szájába és mit nem.

Kedves Papa, én nem érzem ezeket a zárójeleket, én azt hiszem, amúgy is csak árt a nagy szigor a gyereknek, és minden tiltás ellenkező hatást vált majd ki. A minap Ferkónak megtetszett egy olyan képeslap, amitől személy szerint hányingerem van azóta is, ha ránézek, de nem fogom neki azt mondani, hogy ez csúnya, majd megveszi neked a papa. Lazuljunk, engedjünk, és minden jobb lesz…