Remélem, a közeledő esztendő sem lesz rosszabb Számára, mint amilyen az idei volt: ha netán jobbra sikerül majd, az ellen nem lesz kifogásom. Igyekszem megfogadni a tanácsokat, melyeket így vagy úgy kaptam a Kedves Mamától: elsősorban a jelenlegi helyzet elfogadására vonatkozóan. Mondjuk nem ártana egy új kapcsolat, be kell látnom, hogy ha már a régi nem hozható vissza, akkor valóban mindenkinek jobb, ha az elvált szülők mindegyike részesül némi boldogság-adagban, a saját életében, és akkor talán jobb lesz a gyermeknek is.

Mindannyian gyarlók vagyunk, és minden gyengeségünk, tévedésünk és hibánk többszörösen látszik, ha egy gyermek tart tükröt elénk. Ez rövidtávon nem túl jó érzés, de hosszútávon talán hasznunkra válhat. Visszaolvasva az elmúlt év bejegyzéseit, kénytelen vagyok belátni, hogy kissé sokáig emésztem magam olyan dolgokon, amelyek már úgyis megváltoztathatatlanok, és kételyeim, hangulatváltozásaim éppen a gyermeknek a legrosszabbak. Hiába, messze még az igazi bölcsesség.

Ha jól tudom, Assisi Szent Ferenc írta az alábbiakat, amivel minden Kedves Olvasónknak Boldog Újesztendőt kívánok!

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
Hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
Hogy összekössek, ahol széthúzás van,
Hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
Hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
Hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
Nem arra, hogy megvigasztaljanak,
Hanem, hogy én megvigasztaljak,
Nem arra, hogy szeressenek,
Hanem arra, hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
Aki elveszíti magát, az talál,
Aki megbocsát, annak megbocsátanak,
Aki meghal, az fölébred az örök életre.

És lám, amikor 6-án reggel felébredtem, ott volt az ablakomban mindenféle meglepetés, alma, dió, mogyoró, s ha jól emlékszem, még egy kis doboz Nutella is, nagy kincs akkoriban. Így aztán jól megjegyeztem, hogy hazudni nem szabad (vagy ha igen, meg kell bánni…).
És az is igaz, hogy manapság nehéz dolga van a Mikulásnak, hiszen gyerkőink ott látják már napokkal előtte úton-útfélen, és szorgalmasan kérdezgetik: Apa, ez most az igazi? Miért van ott minden bolt előtt? És ha legalább egyben van a család, hát mondhatjuk, hogy ezek csak a Mikulás segítői, és figyelik, hogyan viselkednek a gyerekek. Az igazi Mikulás éjszaka jön, és amikor reggel felébredsz, már ott lesz az ablakban mindaz, amit hozott.

Na jó, de melyik ablakban? És mikor? Mi egészen jól megoldottuk a dolgot, csizmapucolás volt mamánál is, papánál is, és miután megvolt a reggel a mamánál, jött Minkamanka, és ott voltak az ajándékok a „papavár” ablakában is. Lám, ez a Mikulás, milyen figyelmes – már tudja, hogy itt is Te vagy, ott is Te vagy. Hogy nem csak egy ablakod van, hanem rögvest kettő, és még csak nem is egy utcában. Nem jön zavarba, ellátogat mindenhová. Nagyon profi, nagyon megértő.

Csak hát a gyerek, az gyerek. Bölcsebb, mint mi. Így aztán Minkamanka, amikor nálam volt, azt kérdezte: Papa, ugye azért kellett nekem két pár csizmát kipucolni, mert nem vagytok együtt a Mamával, és ezért két ablakon is be kellett repülnie a Mikulásnak?

Hát persze. Neszenekünk. A Mikulásnak is, meg a gyereknek is dupla munka. Virgácsot az elvált szülőknek!

Minkamankának volt egy szülinapja velem és szüleimmel (nagyszülő 1-2), sajnos éppen megbetegedett, de azért boldogan telt. Pár nappal az „igazi” szülinap előtt. Aztán volt egy szülinapja Nagyszülő 2-3 társaságában, amelyen részt vett a „mostohanagyi” is. És volt egy szülinapja (azon a napon, amikor született) a Mamával és a két tesóval. És nálunk még egyszerű az eset, hiszen egyelőre nincs új barát vagy barátnő…

„Papa, ez most az igazi szülinapom?” Kérdezte, amikor velem és szüleimmel ünnepeltünk. „Hát persze, minden szülinap igazi, csak amióta a mama meg én nem vagyunk együtt, többször is megünnepeljük…” Válaszoltam kissé tétován. „A Mama azt mondta, hogy majd akkor lesz az igazi, amikor vele leszek!” Folytatta, és én nyeltem egyet. „Igen, igaza van a Mamának, nem ma születtél, hanem pont azon a napon, amikor majd vele meg a tesókkal ünnepeltek, de attól még ez is szülinap, és igazi!” Mondtam végül. Okos kislány, ennyiben hagyta a dolgot, bár világos volt, hogy nem nagyon érti.

Tudom, ez is csak nyavalygás, hiszen manapság sokaknál ilyen ez a történet. De mégis – nekem összeszorul a szívem ilyenkor. Én „teljes családban” nőttem fel, ilyen kérdések nem merültek fel, és éppen elég volt a többi is ahhoz, hogy legyen min elgondolkoznom felnőttkoromig:-)…

Lényeg, hogy a körülményekhez képest jó volt Neki mindegyik negyedik szülinap. Megvoltak az állandó pontok – minden tortán négy gyertya, minden köszöntéskor ajándékok, minden alkalommal öröm az arcokon. Tartok tőle azonban, hogy nagyon sok kérdés megfogalmazódott benne, és jobban örült volna egy tortának, négy gyertyának, és egy köszöntésnek. Annak, hogy a Számára ismerős arcok Együtt ünneplik azt, hogy megszületett, éppen négy esztendeje.

Valóban, a falfirkáktól nem dől össze sem a világ, sem a lakás. De különbözőek vagyunk, én nem szeretem, ha a gyerek a falra firkál, mert mindennek megvan a maga helye. Nem hiszem, hogy egy rajzlapon nem tud kibontakozni a művészi tehetség, hogy ehhez a lakás falaira van szükség. Azt megértem, ha valakinek otthon megengedik, de igenis el kell magyarázni, hogy ezt nem teheti meg bárhol. Ha jól tudom, a graffitik is sokaknál kilövik a biztosítékot, és jobb helyeken megvannak azok a felületek, ahol ezt engedélyezik, amint azok is, ahol ezt büntetik. Ha egy felnőtt olyan helyre firkál, ahová nem szabad, akkor ezt a tudomására hozzák, ilyen vagy olyan módszerekkel. És nem, nem gondolom, hogy az ilyen felnőttek mind a Waldorfba jártak. Meg azt sem, hogy bűnözők – amiképpen a gyermekek sem azok, akik vendégségben is telefirkálják a falat. Csak éppen nem szóltak nekik, hogy a civilizált világban a gyermekek és felnőttek számára egyaránt vannak határok. Vagy szóltak, de ők nem engedelmeskednek. És ez már egy másik téma. Ilyen egyszerű.

Lehet szapulni a „konzervatív” nevelést, de nem helyes sarkítani a dolgokat. Én is kértem már bocsánatot Minkamankától, nem volt olyan nehéz. A minap ideges voltam, és ok nélkül emeltem fel a hangomat, perszehogy bocsánatot kértem. Szerintem is szép dolog, ha elismerjük, amikor vizet prédikálunk, és sört iszunk:-).

Ennek ellenére én nem kérdezem meg, hogy mit csináljunk hétvégén, hogy mit főzzek, mert azt gondolom, úgyis oda megyünk, és azt főzök, ami Minkamankának (is) kedvére való. Eddig még nem volt panasz, és ezt jó jelnek tekintem.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy gyermek számára fontos a szülői (óvónői, tanítói) tekintély. Nem hiszek abban, hogy egy felnőttet egyenrangú félként ítélhet meg, hogy „alapvető joga” kétségbe vonni az óvodai vagy iskolai módszereket. Ez az alap, ugyanakkor az is természetes, hogy ha bajok vannak a módszerekkel, akkor megpróbálok utánajárni, és ha jogos a sirám, akkor egyrészt megbeszélem az óvónénivel (tanítóval), másrészt elmondom a gyermeknek is, hogy nem ő volt a hibás.

Hogy mit jelent a szülő-gyermek egyenjogúság a családban? Rendben, nem osztunk körmösöket, okés, nem alkalmazunk testi fenyítést. És ha kell, bocsánatot kérünk, és elgondolkozunk azon, hogy hol hibáztunk. De én alapnak tekintem azt, hogy a szülőnek joga van megszabni a határokat, joga van arra, hogy legjobb belátása szerint elmondja, mit szabad és mit nem. Hangsúlyozom, hogy „normális” állapotokról, normális szülőkről beszélek. Nyilván vannak szélsőséges esetek, de ez a blog-párbaj eredendően éppen arról szól, hogy intelligens, épeszű szülők esetében elmondjuk egymásnak, mit gondolunk megoldásnak, ha már hagytuk szétesni a családot. Mert abban egyetért talán liberális és konzervatív is, hogy egy gyermekes család szétesése mindig a szülők hibája.

Sohasem tartottam magam a mai értelemben liberális szülőnek, és soha nem írnék le olyan mondatot, hogy „Ez a petchwork család nagyon jó kis buli”. Tovább megyek: nekem feláll a szőr a hátamon attól, ahogyan ma működik néhány Waldorf-ovi és iskola, attól, hogy énekelve szabad csak rászólni a gyerekre, ha az valami hülyeséget csinál. Ismerem valamennyire Rudolf Steiner gondolatait, és attól tartok, ő sem pont arra gondolt, ami ma ezekben az intézményekben zajlik. Emlékszem, amikor egy ismerős „waldorfos” család nálunk vendégeskedett, és a 3 éves kisfiú elkezdett a falra firkálni. Rászóltam, mire édesanyja neheztelően félrevont, közölve velem, hogy ezek nagyon rossz pedagógiai módszerek, és legyek olyan szíves nem rászólni a gyermekére. Majd ő elintézi, nem az én dolgom. Ja, és hogy kérjek tőle bocsánatot, amiért ilyen hangon szóltam rá.

Szerintem alapvető, hogy a gyerek ne firkáljon a szoba falára, legalábbis vendégségben. És ha ezt nem tudjuk elmagyarázni neki a vendégeskedés előtt vagy az adott pillanatban, akkor hiába minden. Áriázhatunk, dúdolhatunk, oly mindegy. Vannak bizonyos alapvető korlátok, szabályok, amelyeket egy gyermeknek be kell tartani. Ebben a korban mindenképpen. Azt gondolom, ez nem a saját mániánk erőltetése, „csupán” amolyan nevelési alapkérdés. Felkészíteni a gyermeket arra, hogy amit otthon megtehet, azt nem mindig engedheti meg magának a vendégségben.

Minkamanka például nem firkálhat a falra otthon sem, egyszerűen azért, mert a szoba falai nem erre valók. Ilyen egyszerű. Nehéz lenne elmagyarázni neki, hogy vannak jó firkák meg rossz firkák – de azt könnyen megérti, hogy vannak helyek, ahová lehet rajzolni, és vannak olyanok, ahová nem. Ez olyan valóság a számára, melynek nincsenek árnyalatai. Köszönni sem azért kell valakinek, mert jó ember, hanem egyszerűen azért, mert így illik. Az árnyalatokat úgyis érzi, de nem lenne helyes, ha hagynánk, hogy ne köszönjön annak, akire éppen haragszik, aki szerinte rossz ember.

Abban természetesen igazat adok, hogy a mesék nem arról szólnak, hogy a világ két térfélre oszlik, a fehérre meg a feketére. Ám a „bontakozó gyermeki lélek” számára igenis fontos, hogy megismerje az alapvető különbségeket jó és rossz között. A mesék erre tanítanak elsősorban, és csak ezután következnek az árnyalatok. Nagyon kevés olyan mese van, amelyben a jó és a rossz úgy harcolna egymással, hogy a gyermek számára ne legyen világos a választás. Egyebek mellett ezért szeretik a meséket a gyermekek. Akkor is, ha érzik már: a valóság valami másról szól majd.

A „jó” és „rossz” azonban más műfaj. Lehet, hogy a Kedves Mama félreértett: nem állítottam, hogy tévedhetetlen vagyok, azt sem, hogy bármiféle igazság egyedüli képviselője. Csupán annyit, hogy jó lenne megtalálni azt a bizonyos közös nevezőt, amelynek tudatában a gyermeket megpróbáljuk az általánosan elfogadott, helyes értékekre nevelni. A szülők (még ha elváltak is) felelőssége nem merül ki abban, hogy a gyermeket megtanítsák köszönni, közlekedni, kezet mosni. Ha – amint a Mama javasolja – itt húzzuk meg a közös dolgok határát, akkor abból előbb vagy utóbb baj lesz. Merthogy vannak további alapvető dolgok, amelyek még a modern világban is a „jó” vagy a „rossz kategóriájába tartoznak. Igenis rossz és helytelen dolog hazudni, a másik játékát elvenni, irigynek lenni, és rossz kinevetni a másikat vagy rugdosni vagy csúfolni. Hadd ne soroljam tovább. És jó, ha a gyermeknek napirendje van, ha időben ágyba bújik, ha nem válogat, ha nem csak a tévében vagy a videón néz meséket, hanem megtanítjuk őt a könyvek szeretetére is. Mindezek persze csak példák.

Én ezekre és ilyenekre gondoltam, amikor arról írtam, hogy meg kellene találni a nevelés közös nevezőjét akkor is, ha elváltak a szülők. Persze, mi is hazudtunk annak idején, mi is lökdöstük az ovistársunkat, és mi is irigyeltük, ha valaki szép játékot kapott. De ez nem jelenti azt, hogy a gyermekünket ne igyekezzünk arra nevelni, hogy ezek rossz dolgok. Egy 4-6 éves gyermeknek nem érdemes elmagyarázni, hogy mi is csináltunk ilyeneket, de! Szerintem Neki elég, ha azt tanítjuk: JÓ LEGYEN, ne bántson senkit, és tudjon különbséget tenni jó és rossz között.

„Ráhagyni az értékeket” – nem, én szentül hiszem, hogy ebben a korban ez még korai lenne. Az alapvető emberi értékekben ugyanis nincs változatosság, már ami megítélésüket illeti: a gyermek nem toleránsabb lesz, hanem zavarodottabb, ha ezt nem próbáljuk elmagyarázni és megmutatni neki. Én azt gondolom, igenis érdemes megtanítani arra, hogy van jó és rossz – az árnyalatok később lesznek csak fontosak.

Minkamanka kedvence most Artúr király és Merlin, meg Hófehérke és a hét törpe. Mi, felnőttek tudjuk, hogy minden emberben, minden meseszereplőben és mitológiai alakban ott van a jó és a rossz. De ha azt akarjuk, hogy az alapok biztosak legyenek, hogy legalább esély legyen arra, hogy gyermekünkben a jó legyen túlsúlyban, akkor érdemes az árnyalatokat későbbre hagyni, és egyelőre a gyermekkel együtt szurkolni a JÓ-nak. Hátha végül győzni fog benne, felnőttként is. Mint a mesékben…

A Mamának igaza van abban, hogy ízlések és pofonok különbözőek. De én arról írtam, hogy a mai kisgyermekeknek esélyük sincs a mozikban megnézni a Bambit vagy az Aladdint, így aztán arról van szó, hogy akinek nem tetszenek a mai mesefilmek, vagy a hangerő, annak esélye sincs arra, hogy a házimozizáson kívül megoldást találjon. Ami a jegyárakat illeti, igen, drága mulatság a mozi, de mi nem drága manapság? Én ezen kevésbé akadok ki, mint a fenti problémákon. És persze, Kedves Mama, „mindent meg lehet szokni”. Ez igaz. Kérdés, hogy ez megoldás e.

De hagyjuk – annyi program marad így is a gyermekeknek! Minkamanka például imádja a zenét, az éneket és a táncot, a múltkor csaknem három órán keresztül ült lelkesen egy barokk opera színházi előadásán. Magam is elcsodálkoztam, mert azt hittem, egy óra múlva elege lesz belőle. Szóval nehéz kiszámítani, melyik gyermek mit élvez igazán – és hangsúlyozom, itt most nem a szülői kényszerekről és mániákról van szó! Higgye el a Kedves Mama, hogy bár szigorú apa vagyok, ez nem érinti a gyermek ízlésvilágának megszabását!
Minkamanka imádja a koncerteket, a színházat, a szerepjátékokat, és ez jól van így. Szóval csak annyit még mindehhez, hogy azért, mert „konzervatív” papa vagyok, aki nehezen dolgozza fel a válást és annak következményeit, aki nem lelkesedik a petchwork-családok szaporodásától és attól, hogy manapság túl könnyen döntenek a szülők a válás mellett, még nem vagyok olyan fanatikus, aki gyermekére akarná erőltetni saját elképzeléseit.

Én úgy gondolom, hogy a szülők nem szabhatják meg gyermeküknek, mit szeressen és mit ne, ugyanakkor kötelességük legjobb tudásuk szerint megtanítani arra, hogy vannak a világban jó és rossz dolgok. Amíg együtt vannak és egyeztetik a véleményüket (akár veszekedések, konfliktusok árán is), addig a gyermek is biztonságosabban eligazodik a világban. Amint elválnak, és mindkettő más-más értékeket tanít, elkezdődnek a problémák, a gyermek fejében (szívében, lelkében) egyfajta káosz lesz úrrá. Ezért gondolom, hogy még válás után is törekedniük kellene a szülőknek valamiféle minimális közös nevező meghatározására a nevelést illetően. Nem könnyű, de a Gyermek érdekében én így tartanám helyesnek. Mert rajtunk is múlik, hogy azokból a foltokból, mozaikokból, amelyeket a világból saját szűrőnkön keresztül megmutatunk gyermekünknek, milyen világ áll majd össze benne felnőttként.

A minap Minkamankával beültünk egy moziba, először életében – nagy élményre számítottam. Én is elég régen voltam moziban, de Minkamankának ez lesz az első, eddig csak „házimozoztunk”, ami nem valamiféle extra hangfelszerelést jelent, csak a függönyök elhúzását, játékos jegyárusítást és persze valamilyen dvd megnézését.

Az első sokk akkor érte Minkamankát, amikor megszólalt a dolby-system, vagy mi – riadtan húzódott közelebb, és azt kiabálta – Papa, szólj légy szíves, hogy nagyon hangos! A második sokk engem ért, amikor a programban ígért cseh mesejáték helyett a Pat, a postás c. film nemtudomhányadik részét kezdték vetíteni. Sebaj, gondoltam, már hallottam róla, sokan szeretik, talán Minkamankának is tetszeni fog majd! Hát tévedtem. Úgy negyed óra elteltével Minkamanka ismét odabújt hozzám, és azt mondta: Papa, ez nagyon buta film, menjünk inkább haza játszani!

Nem erőltettem a dolgot, én sem voltam elragadtatva az alkotástól, bár abban reménykedtem, hogy a többi gyerekkel együtt majd Minkamanka is ott ül és nevetgél rajta. Kimentünk, és elsétáltunk a játszótérre, aztán otthon megnéztük a Bambit.

A következők jutottak eszembe az egésszel kapcsolatban:
1. Miért ilyen hangosak a mozik?
2. Hová tűntek a „klasszikus”, 3-6 éveseknek való mesefilmek, miért nincs retro-mozi gyerekeknek, ha már az élet ás területein mindenütt oly népszerű ez a műfaj, mármint a retro?
3. Miért van az, hogy Thomast, és a szerintem elég idétlen arcos-mozdonyokat imádja Minka, Pat viszont 15 perc elteltével kiűzte a moziból?

Az első kérdésre nem ismerem a választ. A másodikra sem: mi otthon olyanokat nézünk, mint a Bambi, a 101 kiskutya, Maja, a méhecske, Pinokkió, vagy – az újabbak közül – Thomas. Emlékszem, hogy a waltdisney-filmektől mennyire idegenkedtem annak idején (én még inkább könyveken nőttem fel), s lám, most már visszasírom őket. Persze, tudom, maradi vagyok, mint egy rossz nagypapa. De akkor is. Miért kell Bambi vagy akár Thomas, és miért nem Pat vagy a Madagaszkár? Nekem persze van valami elképzelésem a válaszról, de szeretném, ha a Mama segítségemre lenne, és ő is elmondaná véleményét, tapasztalatait.

Addig is marad a házimozi, Minkamanka egy időre ezt választotta… Nem is olyan rossz az a Disney-féle Bambi, csak máig nem értem, hogy akkor most őzike vagy szarvas, és hogy miért lett Faline Patácska…

Szerintem az a halmozott kényeztetés, amiről a Mama ír, elsősorban a Nagyszülők feladata, és ez rendjén is van. Ők már megérdemlik az „aranyéletet”. A papák és mamák igenis minden körülmények között részt vesznek a nevelésben, felelősségük van, akkor is, ha elváltak, és nem egyforma időt töltenek gyermekükkel.

Egy váláskor amúgyis megborul a hagyományos felállás, de miért kellene azt teljesen feladni? Nem szeretnék az a vasárnapi apuka lenni, aki kézenfogja a gyermeket, és addig eteti-itatja, játszik vele, amíg érte nem jönnek. Tanítani is szeretném, nevelni, felelősséggel. És ebbe nem fér bele a csakazértis kényeztetés, mert ez nem jó a gyereknek (sem).

Minkamanka számára most is a „szigorú apuka” vagyok, aki persze kényezteti, játszik vele, meséket ír neki és játszik el, táncversenyeket rendez Neki gyertyafényben, barokk zenére, de hazaérkezéskor első a kézmosás, az átöltözés, és nincs olyan együtt töltött nap, hogy ne legyen tanulás, persze az is játékosan. És egyelőre úgy érzem, úgy látom Minkamankán, hogy bírja ezt a stílust.

Abban egyetértünk, hogy elvált szülők esetében nincs már mód és jog beleszólni abba, mit csinál a másik Szülő a gyermekkel. De egyre több a gond ebből, hiszen sűrűbben fordul elő a „bezzeg a mama megengedi!” megjegyzés, amire nehéz reagálni. Szóval szokás szerint én bonyolultabbnak látom a helyzetet, mint a Kedves Mama. Ha Minkamanka panaszkodik, hogy én nem veszem meg a boltban a színes rágót, amit a Mama megvesz, szerintem nem az a megoldás, hogy „jó, akkor én is megveszem Neked!”. Egy négyéves kislány már elég nagy ahhoz, hogy megértse: máshol vannak a határok nálam, és másutt a Mamánál. Szerintem éppen abból lenne a teljes káosz, ha én is minden olyan dologban engednék, amihez anno ragaszkodtunk, amikor még együtt neveltük Minkamankát. És azt gondolom, hogy az ilyen tiltások nem feltétlenül rossz hatást váltanak ki hosszú távon.

De rendben: a csillagos-giccses egyszarvú-képeslapot, ami annyira megtetszett neki a múltkor, megkapja majd a szülinapjára – megmondom a Nagyiéknak, hogy vegyék meg neki. Lám – lazulok, engedek:-)…

Nálunk a helyzet nem sokat változik, látszólag. Nincs új barát, nincs új barátnő, szóval marad a kisvárosi magány-világ. De Minkamanka mamájánál esténként-éjjelente-reggel ott a cumi, amit én így négyéves kor felé erőteljesen haladva már rég nem tartok helyesnek. Meg persze a társaság, a két tesó, az örök nyüzsgés, én meg mindig egyedül fogadom a papa-várban. De szerencsére így is szeret itt lenni, nagy örömömre.

Engem inkább az foglalkoztat, hogy milyen is egy „vasárnapi apuka” helyzete. Persze ez nem egészen pontos meghatározás, hiszen Minkamankát akkor látom, amikor csak akarom, és ez nagyon jó. Meg főleg, amikor ő akar engem látni, és ez elég gyakori. De kérdem én: hogyan lehet normálisan, nem versenykedve viselkedni, amikor azt látom és tapasztalom, hogy a mamánál oly kiváltságokban részesül, amelyeknek a mama anno határozottan ellene volt? Mit lehet ilyenkor tenni?

Kénytelen vagyok visszatérni a kezdetekhez: hosszú idő elteltével is úgy érzem, hogy válás után a mamák kiváltságos helyzetben vannak. A papák pedig kénytelenek ehhez alkalmazkodni, így vagy úgy. Bizonyos határokig. Én nem fogok cumit adni a szájába, én nem fogok a boltban az automatából színes cukorkákat venni Minkamankának, amelyben csecsebecse gyűrű van. Mert annak idején közösen nem akartuk, és most azt gondolom, nem szállok bele ebbe a versenybe. Mert nem korrekt, mert nem következetes.
Hát ezek vannak mifelénk. Örülök, hogy a Mama és Ferkó remekül vannak, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy árnyaltabban kellene fogalmazni. Néha az elvált (ott hagyott) papák helyzete nehezebb, annak ellenére, hogy azért továbbra is ők az új Egész egyik fele. És ha ez így van, márpedig, akkor jó lenne ezt is figyelembe venni. Mielőtt mindannyian utat tévesztünk. Hmmm?