Nem tudom, ki hogyan van vele, nekem egy válás, amelyben gyermekek az ártatlan szereplők, egyenlő az örökké tartó lelkiismeret-furdalással. Miért nem sikerült valahogy megegyezni, együtt maradni, Érte, Értük, mindannyiunkért? Tudom, mit mondanak erre a szakemberek, hogy nem szabad csak a gyermek kedvéért együtt szenvedni, hogy jobb a gyermeknek is, ha nem részese a mindennapi veszekedéseknek, a feszültségnek. Van is ebben valami, de most, hogy magam is közvetlen szereplője lettem egy ilyen helyzetnek, úgy érzem, nem tettünk meg mindent a gyermekekért, és ez nagy hiba volt.
Egykori élettársammal egy közös gyermekünk született, a most három éves Minkamanka, és ott van a két nagyobb, akik bár nem saját gyermekeim voltak, mégis igen közel kerültek három év alatt a szívemhez. De ők, nyugtatom magam, legalább már ismerik, milyen egyetlen szülővel élni, most „csak” visszacsöppentek abba az állapotba, amikor én még nem jelentem meg a színen. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez is jóval bonyolultabb. Egy válásnál nincs olyan, hogy csak az egyik fél a hibás – legfeljebb szélsőséges esetekben, de a miénk nem ilyen volt. A Nagy Szerelem elcsendesedésével együtt kiderült, hogy nagyon mások vagyunk, az életben és a nevelésben én szigorúbb, konzervatívabb, élettársam liberálisabb, engedékenyebb. És mindketten túl idősek voltunk már a szükséges kompromisszumokra, legalábbis erre hivatkozunk most.
Így lettem „vasárnapi apuka”, ami persze nem szó szerint értendő, mert szerencsére akkor lehetek a kislányommal, amikor csak időm engedi. Minkamankát látszólag nem viselték meg az események, egyelőre igaznak látszik az, hogy talán jobban ártott neki az az időszak, amikor még mindannyian együtt éltünk, és elég sokat veszekedtünk. Én mégis úgy érzem, hogy egy ilyen elválás maradandó nyomokat hagy egy kisgyermekben, még akkor is, ha mindkét szülő igyekszik békében megoldani az új felállást.
Most én vagyok a „papalovag”, aki a „Felsővárban” lakik, és akihez csaknem naponta jár a királykisasszony. Nem tudom, mennyire jó egy ilyen mesevilág, de én így tudom feldolgozni a helyzetet: elvégre amolyan íróféle vagyok, és ha valamiben jó, akkor az a mesélés, a játék, a képzelet állandó fejlesztése. Bennem és kisgyermekemben. A való életben is kevés bennem a racionalitás, szívesebben hiszem el magam is azt a félig-meddig álomvilágot, amelybe most becsalogatom Minkamankát is.
És még valami: elképzelni sem tudom, milyen lehet, amikor két szerető szülő közül az egyik – általában az édesapa – csak a hivatalosan kialkudott időpontokban lehet együtt gyermekével. Emiatt persze mindig résen kell lennem, hiszen tudom, hogy ha nagyon nem tetszik majd volt élettársamnak az, amit és ahogyan csinálok, meglesznek az eszközök a láthatás korlátozására. Nagyon szerencsések a nők, azt hiszem – ebben a műfajban igenis előnyöket élveznek velünk, férfiakkal szemben. De mert nem szeretnék egyoldalú lenni az ítélkezésben, felkértem egy gyermekét ugyancsak egyedül nevelő édesanyát: írjunk felváltva. Mondjuk el egymásnak és az Olvasónak aktuális dolgainkat, érzéseinket. Érveljünk, ha kell, vitatkozzunk, eközben persze kíváncsiak vagyunk az Olvasók tapasztalataira, véleményére is. Talán segít ez a „blogpárbaj” másokon is, elméleti és gyakorlati kérdésekben egyaránt…
Legutóbbi hozzászólások