2015 – BÚÉK minden patchwork-családnak:-)

Mindenkinek. Papának, mamáknak, de főleg a Gyerkőknek! Én egy kis visszatekintéssel kezdem, mert mégiscsak ez az alapja annak, hogy ez az év is klasszul teljen. Ferkó nagyon boldog, ez mondjuk nagyon rövid évösszefoglaló, de mégiscsak benne van a lényeg. Az meg a ráadás, hogy nekem is jó volt, meg azt gondolom, mindenkinek körülöttem. Persze, voltak kis hibák, gikszerek, de így legalább lesz min javítani idén.

Nincs szebb egy ötéves gyereknél (persze, tudom, az egy, a kettő, meg a három, meg a hat meg a hét, kinek mije van:-), és Ferkó igazán elemében volt. Jót tett neki az új barát, meg a régi viszonyok rendeződése, mármint a körülményekhez képest. Rengeteg utazás, élmény, sok új arc, haverok, és persze az első lány, akinek udvarolni lehetett – és ez az egész éves boldogság sugárzott Karácsonykor is, mindenki örömére.

P1070559

Tulajdonképpen nem bántam meg semmit, sem a válást, sem az új kapcsolatot, sem pedig az ezekkel járó rengeteg utazást, élményt, még a rosszakat sem! Én asszem, hogy az ember mindenből tanul, és az a feladata, hogy a rosszban is meglássa a jót, hát még, ha alig van az előbbiből. Mert ha így teszünk, ez a legjobb példa a gyerkőnek is, aki látja, hogy a bajok sem tartanak örökké, és hogy a rosszaság is kijavítható.

Én nem találtam olyan szép idézetet, mint a Kedves Papa, de megpróbálom összefoglalni a magam sutaságával, mit is kívánok én. Neki, és főleg Minkamankának. Megbékélést a helyzettel, kevesebb önemésztést, szolid viszonyt a volt élettárssal, aki azért elsősorban mégiscsak a mindenkori Mama, és ha a sors úgy hozza, hát egy barátnőt, aki megbékíti a háborgó lelket, és aki teljesebbé teszi majd a családi életet. És kívánom, hogy mindenki tanuljon az elmúlt év hibáiból, főleg azért, hogy a gyerek érezze a teljes békét a Papában, maga körül, és ezzel önmagában is. És ha mindez megvan, jöhetnek a patchwork-család párosainak újabb kalandjai, immár 2015-ben!

Posted in Mama

Boldog Újesztendőt!

2014 lassan véget ér, és nem szeretném a búcsúztatást „vekengősre venni”, ahogyan a Mama fogalmazott a minap. Lezajlott a Karácsony, Mennyből az angyal, gyertyafény, izgatott ajándékbontás, és persze játszás, reggeltől estig, némi betegséggel fűszerezve. Volt egy kis közös metszéspont is, amikor együtt volt a régi nagycsalád, azt hiszem, Minkamanka ezt élvezte legjobban – legalábbis utána napokig nyűgös volt, és a mamánál engem, nálam a mamát hiányolta. Nem volt nehéz kitalálni, mit szeretne legjobban – sajnos, éppen ezt nem kaphatja már meg.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Remélem, a közeledő esztendő sem lesz rosszabb Számára, mint amilyen az idei volt: ha netán jobbra sikerül majd, az ellen nem lesz kifogásom. Igyekszem megfogadni a tanácsokat, melyeket így vagy úgy kaptam a Kedves Mamától: elsősorban a jelenlegi helyzet elfogadására vonatkozóan. Mondjuk nem ártana egy új kapcsolat, be kell látnom, hogy ha már a régi nem hozható vissza, akkor valóban mindenkinek jobb, ha az elvált szülők mindegyike részesül némi boldogság-adagban, a saját életében, és akkor talán jobb lesz a gyermeknek is.

Mindannyian gyarlók vagyunk, és minden gyengeségünk, tévedésünk és hibánk többszörösen látszik, ha egy gyermek tart tükröt elénk. Ez rövidtávon nem túl jó érzés, de hosszútávon talán hasznunkra válhat. Visszaolvasva az elmúlt év bejegyzéseit, kénytelen vagyok belátni, hogy kissé sokáig emésztem magam olyan dolgokon, amelyek már úgyis megváltoztathatatlanok, és kételyeim, hangulatváltozásaim éppen a gyermeknek a legrosszabbak. Hiába, messze még az igazi bölcsesség.

Ha jól tudom, Assisi Szent Ferenc írta az alábbiakat, amivel minden Kedves Olvasónknak Boldog Újesztendőt kívánok!

Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
Hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
Hogy összekössek, ahol széthúzás van,
Hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
Hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
Hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
Nem arra, hogy megvigasztaljanak,
Hanem, hogy én megvigasztaljak,
Nem arra, hogy szeressenek,
Hanem arra, hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
Aki elveszíti magát, az talál,
Aki megbocsát, annak megbocsátanak,
Aki meghal, az fölébred az örök életre.

Posted in Papa

Az ünnep a lényeg!

Kedves Papa, nem gondolom, hogy éppen az ünnepek lennének azok az alkalmak, amikor a gyermeknek rosszabb, mint hétköznapokon. Sőt. És legjobb, ha ebből indulunk ki. Persze, nem könnyű néha, de elég arra gondolni, hogy a gyereknek jó legyen, és ha erre mindkét szülő képes, akkor azt hiszem, semmi baj. Legalábbis nálunk ez a helyzet.

Az ég szerelmére, ugye nem kell a Mikulásnak azzal törődnie, hogy a szülők elváltak? Még csak az hiányzik neki… Szerintem elég, ha jó a gyerek, és persze ez is relatív. Engem szerencsére sohasem akart büntetni a Mikulás, egyszer kaptam ugyan virgácsot, de olyan szóba sem került, hogy netán kihagyja az ablakomat, mert valamit nem jól csináltam. Viszont most már kezdem érteni, honnét ez a szigor – sajnálom is kicsit Minkamankát, és kívánom neki, hogy a papája legyen elnézőbb, belátóbb, mint vele voltak annak idején. De ez már nem a Mikulás, hanem egy pszichológus dolga:-)…

Most viszont közeledik a Karácsony, és mielőtt a papa ezen kezdene vekengeni, gyorsan leírom: ahhoz, hogy ez az ünnep jól sikerüljön, elég, ha a szülők az alapokban megegyeznek. Hogy ki mit vesz a gyereknek, melyik nap kinél lesz, hová viszik, meg ilyenek. Ha ez megvan, higgye el mindenki, nagy baj nem lehet. És ha még azt is sikerül egyeztetni, hogy ki hozza az ajándékot (angyalok, Jézuska ésatöbbi lehetőség), meg hogy a fát közösen díszítik e vagy az mondjuk az angyalok dolga, na, akkor már kész a karácsonyi Kánaán!

P1070266

A lényeg, hogy aki éppen a gyermekkel van, az tudja: ez az Ő ünnepe! Mindannyiunknak azon kell igyekezni, hogy jól érezze magát, a többi már nem olyan fontos. Persze nem árt, ha boldog az egész család, együtt vagy külön-külön, papákkal, mamákkal, barátokkal, barátnőkkel, nagyszülőkkel… Én azt hiszem, nálunk ne lesz semmi gond…

Posted in Mama

Virgácsot az elvált szülőknek!

Persze, ez csak egy újabb provokáció a részemről:-), ha már itt vannak az ünnepek. De mégiscsak fontos dolog, mit mondunk a gyermekeinknek, ilyen kétes alakokról, mint Mikulás vagy Jézuska… Nekem legalábbis sokat jelentett annak idején, hogy a Mikulás csak azoknak a gyerekeknek hoz ajándékot, akik jól viselkedtek egész évben. Emlékszem, egyszer volt egy apró füllentésem, éppen Mikulás előtt, és nagyon szégyelltem magam – írtam is gyorsan egy levelet, mármint a Mikulásnak, hogy „Kedves Mikulás, ígérem, soha többé nem fogok hazudni!” (OK, az ’S’ fordítva volt írva, de úgy látszik, könnyen megbocsájt…).

És lám, amikor 6-án reggel felébredtem, ott volt az ablakomban mindenféle meglepetés, alma, dió, mogyoró, s ha jól emlékszem, még egy kis doboz Nutella is, nagy kincs akkoriban. Így aztán jól megjegyeztem, hogy hazudni nem szabad (vagy ha igen, meg kell bánni…).
És az is igaz, hogy manapság nehéz dolga van a Mikulásnak, hiszen gyerkőink ott látják már napokkal előtte úton-útfélen, és szorgalmasan kérdezgetik: Apa, ez most az igazi? Miért van ott minden bolt előtt? És ha legalább egyben van a család, hát mondhatjuk, hogy ezek csak a Mikulás segítői, és figyelik, hogyan viselkednek a gyerekek. Az igazi Mikulás éjszaka jön, és amikor reggel felébredsz, már ott lesz az ablakban mindaz, amit hozott.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Na jó, de melyik ablakban? És mikor? Mi egészen jól megoldottuk a dolgot, csizmapucolás volt mamánál is, papánál is, és miután megvolt a reggel a mamánál, jött Minkamanka, és ott voltak az ajándékok a „papavár” ablakában is. Lám, ez a Mikulás, milyen figyelmes – már tudja, hogy itt is Te vagy, ott is Te vagy. Hogy nem csak egy ablakod van, hanem rögvest kettő, és még csak nem is egy utcában. Nem jön zavarba, ellátogat mindenhová. Nagyon profi, nagyon megértő.

Csak hát a gyerek, az gyerek. Bölcsebb, mint mi. Így aztán Minkamanka, amikor nálam volt, azt kérdezte: Papa, ugye azért kellett nekem két pár csizmát kipucolni, mert nem vagytok együtt a Mamával, és ezért két ablakon is be kellett repülnie a Mikulásnak?

Hát persze. Neszenekünk. A Mikulásnak is, meg a gyereknek is dupla munka. Virgácsot az elvált szülőknek!

Posted in Papa

Ünnepnapok, hétköznapok…

Nahát, Ferkó szülinapja is nemrég volt, igaz, ő egy évvel idősebb… Na jó, elismerem, az ünnepek kissé bonyolábbak, mint a hétköznapok. De én ezügyben is optimista vagyok, és ezt támasztja alá a tapasztalat is. Egy gyermeknek ugyanis egészen más az időérzéke, mint nekünk, felnőtteknek. Szerencsére. Talán már írtam, hogy ők a jelenben élnek. Így aztán nekik nem olyan fontos, hogy melyik nap az „igazi” – boldogok, ha ünneplik őket, aznap, amikor. Azzal, akivel. És ha több napra több ember jut, hát, nem hiszem, hogy nagyon bánják.

Ha lehetetlen megoldani, hogy ugyanazon a napon legyen a papánál is, meg a mamánál is, az nem tragédia. Neki semmiképp sem, a papa-mamának meg jó esetben. De ez már a szülők gondja, nem az övé. Egy kisgyereknek az lenne a legjobb, ha minden nap őt ünnepelnék, ami persze lehetetlen, de nem hiszem, hogy felmerül benne a kérdés, „melyik az igazi szülinapja”. Hacsak nem csinálunk valamit rosszul. Úgyhogy nem kizárt, hogy ilyenkor a hibát nem a gyerekben vagy a körülményekben kell keresni, hanem magunkban, nemde, Kedves papa?

P1050225

Hiszen gondoljuk csak meg: több torta, több öröm. Több gyertya, több fújás. Egy gyerek számára nem biztos, hogy a több – kevesebb. Az pedig, hogy milyen kérdések fogalmazódnak meg benne, az úgyis az ő titka csak. És nehogymár mi találjuk ki, minek örült volna jobban.

Na meg, hogy megelőzzek valamit, ugyanez lesz Karácsonykor is. Nem kell aggódni, úgyis ez a legszebb ünnep, főleg a gyerekeknek. Akkor is, ha utazgatni kell, ide meg oda, akkor is, ha sok a nagyszülő, és akkor is, ha valamelyik szülőnél esetleg csak másnap jut a fa alá. Nem ez a lényeg neki, hanem az ajándékok, meg a szeretet, amit úgyis érez majd, itt is, ott is – az ünnep nem egy napról szól! Ha odafigyelünk arra, hogy mi kell neki, boldog lesz minden nap, akár ünnep van, akár nincs. Na ugye. Utólag is Boldog Szülinapot, előre is Szép Karácsonyt, mindenkinek…

Posted in Mama

Születésnapok…

Nemrég volt Minkamanka negyedik születésnapja. Az ünnepek mindig csodálatosak egy gyermek számára, de a születésnap ezek között is kiemelkedő szerepet tölt be. Akkor is, ha egészben van a család, és akkor is, ha nem. Csak utóbbi esetben valamivel bonyolultabb a dolog.

Minkamankának volt egy szülinapja velem és szüleimmel (nagyszülő 1-2), sajnos éppen megbetegedett, de azért boldogan telt. Pár nappal az „igazi” szülinap előtt. Aztán volt egy szülinapja Nagyszülő 2-3 társaságában, amelyen részt vett a „mostohanagyi” is. És volt egy szülinapja (azon a napon, amikor született) a Mamával és a két tesóval. És nálunk még egyszerű az eset, hiszen egyelőre nincs új barát vagy barátnő…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

„Papa, ez most az igazi szülinapom?” Kérdezte, amikor velem és szüleimmel ünnepeltünk. „Hát persze, minden szülinap igazi, csak amióta a mama meg én nem vagyunk együtt, többször is megünnepeljük…” Válaszoltam kissé tétován. „A Mama azt mondta, hogy majd akkor lesz az igazi, amikor vele leszek!” Folytatta, és én nyeltem egyet. „Igen, igaza van a Mamának, nem ma születtél, hanem pont azon a napon, amikor majd vele meg a tesókkal ünnepeltek, de attól még ez is szülinap, és igazi!” Mondtam végül. Okos kislány, ennyiben hagyta a dolgot, bár világos volt, hogy nem nagyon érti.

Tudom, ez is csak nyavalygás, hiszen manapság sokaknál ilyen ez a történet. De mégis – nekem összeszorul a szívem ilyenkor. Én „teljes családban” nőttem fel, ilyen kérdések nem merültek fel, és éppen elég volt a többi is ahhoz, hogy legyen min elgondolkoznom felnőttkoromig:-)…

Lényeg, hogy a körülményekhez képest jó volt Neki mindegyik negyedik szülinap. Megvoltak az állandó pontok – minden tortán négy gyertya, minden köszöntéskor ajándékok, minden alkalommal öröm az arcokon. Tartok tőle azonban, hogy nagyon sok kérdés megfogalmazódott benne, és jobban örült volna egy tortának, négy gyertyának, és egy köszöntésnek. Annak, hogy a Számára ismerős arcok Együtt ünneplik azt, hogy megszületett, éppen négy esztendeje.

Posted in Papa

A hibák szülője…

Igen, az elválás mindig a szülők hibája, de ez asszem teljesen mindegy, ha már megtörtént a dolog. Ettől kezdve csak az a fontos, hogy igyekezzünk a lehető legkevesebbet törődni a múlttal, és minden erőnkkel a jövőre, no meg a jelenre koncentráljunk. Ebből nem lehet baj.

És ha már a hibáknál tartunk: minek ezen annyit lovagolni? Egyáltalán: hibásak vagyunk? Nem lehet, hogy egyszerűen csak különbözőek? Én a „hibák” helyett éppen a másságra tenném a hangsúlyt, és ezt javasolnám a Kedves Papának is!

Gondoljunk csak bele: ha abból indulunk ki, hogy melyik fél miben hibás, akkor a gyermek felé is egy rossz mintát közvetítünk. Ha a másikat hibásnak mondjuk, akkor ezzel azt sugalljuk, hogy rossz ember, és előbb-utóbb a gyermekben is felmerül a kérdés: miért rosszabb a papa, mint a mama – vagy megfordítva? És akkor melyiket tegye a „kedvenceim” dobozba?

IMGP5270

Én azt szoktam mondani Ferkónak, ha rákérdez néha arra, miért váltunk el, hogy mások voltunk. Annyira mások, hogy ha együtt maradunk, akkor emiatt mindig boldogtalanok lettünk volna. Persze, az a mi „hibánk”, hogy ezt nem ismertük fel időben, de hát tudjuk jól, hogy a szerelem vakká tesz. És amikor eljön a „kijózanodás” ideje, amikor a mindennapok során rájövünk, hogy nem ezt, nem így akartuk, akkor jobb, ha nem erőltetjük a dolgot, mielőtt még mindenkinek elviselhetetlenné válik az együttélés.

Ugyanígy nem mondogatom lépten-nyomon Ferkónak, hogy hibázott, hogy rosszul csinált ezt vagy azt – inkább elmagyarázom neki, hogy lehet másképpen is. És hogy érdemes kipróbálni a többi lehetőséget. A gyerek ezt is megérti, és megspórolunk neki egy csomó felesleges tépelődést, lelkiismeret-furdalást. Én ebben hiszek, és nem azért, mert a „szakirodalom” is ezt támasztja alá, hanem mert úgy tapasztalom, működik a dolog.

Azt azért talán a Papa sem gondolja komolyan, hogy a testi fenyítés hiánya vagy a bocsánatkérés a gyermektől olyan dolgok, amikkel dicsekedni kéne. A XXI. században ezeknek már természetes dolgoknak kell lenniük. És a gyermek igenis egyenrangú tagja a családnak, illik kikérni a véleményét a dolgokról, és jogában áll megkérdőjelezni nem csak az óvodai vagy iskolai módszereket, de bizony még a szülők egyes lépéseit is!

Ha ezt nem vagyunk képesek belátni, akkor követünk el hibát, mégpedig nagyot. Ha azonban hagyjuk, hogy a gyermek is érezze: nem csupán alárendelt, engedelmeskedő része a „gépezetnek”, akkor szép esélyünk van arra, hogy elvált szülők csemetéjeként is teljes értékű felnőtté váljon majd. Még akkor is, ha néha hibákat követ el:-)…

Posted in Mama

A szülők hibája…

Szerintem a Waldorf-dolgot elismertem, hibáztam, általánosítottam, elnézést kértem… Ez viszont nem jelenti azt, hogy nincsenek hibái – ugyanúgy emberi dolog ez, mint ahogy vannak hibák minden oktatási intézményben. Van, akinek a papné, van, akinek nem.

Valóban, a falfirkáktól nem dől össze sem a világ, sem a lakás. De különbözőek vagyunk, én nem szeretem, ha a gyerek a falra firkál, mert mindennek megvan a maga helye. Nem hiszem, hogy egy rajzlapon nem tud kibontakozni a művészi tehetség, hogy ehhez a lakás falaira van szükség. Azt megértem, ha valakinek otthon megengedik, de igenis el kell magyarázni, hogy ezt nem teheti meg bárhol. Ha jól tudom, a graffitik is sokaknál kilövik a biztosítékot, és jobb helyeken megvannak azok a felületek, ahol ezt engedélyezik, amint azok is, ahol ezt büntetik. Ha egy felnőtt olyan helyre firkál, ahová nem szabad, akkor ezt a tudomására hozzák, ilyen vagy olyan módszerekkel. És nem, nem gondolom, hogy az ilyen felnőttek mind a Waldorfba jártak. Meg azt sem, hogy bűnözők – amiképpen a gyermekek sem azok, akik vendégségben is telefirkálják a falat. Csak éppen nem szóltak nekik, hogy a civilizált világban a gyermekek és felnőttek számára egyaránt vannak határok. Vagy szóltak, de ők nem engedelmeskednek. És ez már egy másik téma. Ilyen egyszerű.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Lehet szapulni a „konzervatív” nevelést, de nem helyes sarkítani a dolgokat. Én is kértem már bocsánatot Minkamankától, nem volt olyan nehéz. A minap ideges voltam, és ok nélkül emeltem fel a hangomat, perszehogy bocsánatot kértem. Szerintem is szép dolog, ha elismerjük, amikor vizet prédikálunk, és sört iszunk:-).

Ennek ellenére én nem kérdezem meg, hogy mit csináljunk hétvégén, hogy mit főzzek, mert azt gondolom, úgyis oda megyünk, és azt főzök, ami Minkamankának (is) kedvére való. Eddig még nem volt panasz, és ezt jó jelnek tekintem.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy gyermek számára fontos a szülői (óvónői, tanítói) tekintély. Nem hiszek abban, hogy egy felnőttet egyenrangú félként ítélhet meg, hogy „alapvető joga” kétségbe vonni az óvodai vagy iskolai módszereket. Ez az alap, ugyanakkor az is természetes, hogy ha bajok vannak a módszerekkel, akkor megpróbálok utánajárni, és ha jogos a sirám, akkor egyrészt megbeszélem az óvónénivel (tanítóval), másrészt elmondom a gyermeknek is, hogy nem ő volt a hibás.

Hogy mit jelent a szülő-gyermek egyenjogúság a családban? Rendben, nem osztunk körmösöket, okés, nem alkalmazunk testi fenyítést. És ha kell, bocsánatot kérünk, és elgondolkozunk azon, hogy hol hibáztunk. De én alapnak tekintem azt, hogy a szülőnek joga van megszabni a határokat, joga van arra, hogy legjobb belátása szerint elmondja, mit szabad és mit nem. Hangsúlyozom, hogy „normális” állapotokról, normális szülőkről beszélek. Nyilván vannak szélsőséges esetek, de ez a blog-párbaj eredendően éppen arról szól, hogy intelligens, épeszű szülők esetében elmondjuk egymásnak, mit gondolunk megoldásnak, ha már hagytuk szétesni a családot. Mert abban egyetért talán liberális és konzervatív is, hogy egy gyermekes család szétesése mindig a szülők hibája.

Posted in Papa

Árnyalatnyi különbségek?

Kedves Papa, csatlakozva előző bejegyzésének egyik kommentjéhez, lám-lám, mások is tudják, hogy általánosítani nem szép dolog! Ugyanakkor én is ezt teszem, ha azt mondom, hogy nem sok jobbat ismerek a Waldorf-módszernél, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki gyermekével – nem fog csalódni!

Ami pedig a falfirkákat illeti, hát… Ferkónak már kiskorában volt egy saját kis „falrésze”, ahová örömmel rajzolt, és amit mindig nagyon élvezett. Nem mondom, hogy nem tett kísérletet arra, hogy a lakás más részein is kamatoztassa alakuló tehetségét, de ennek leállítására elég volt egy-két finom figyelmeztetés, és ő értett a jó szóból. Ha pedig néha-néha mégis ráfirkant valamit a falra, hát nem gondolom, hogy ettől összedől a lakás meg a nevelési módszer.

És mi legyen a felnőttekkel? Tiltsuk be a graffitikat is? Büntessük meg azokat a felnőtteket, akik ilyet művelnek? Ugye nem gondolja senki, hogy akik házfalakat „firkálnak”, azok mind-mind Waldorf-iskolából kerültek ki? És azt sem, hogy ettől bűnözők lennének? Higgye el mindenki, nem ezen múlik a dolog. A művész-hajlam néha nagyon korán jelentkezik, és nem jó elfojtani – ismerőseim szerint éppen ebben segít (többek között) a Waldorf-módszer.

P1080791

És akkor valamit a bocsánat-kérésről. Bizony, nem könnyű dolog gyakorolni ezt a műfajt. Különösen akkor, ha gyermekről van szó. Ha pedig a sajátunkról, akkor sokaknak ez csaknem lehetetlen, sőt „a szülői tekintéllyel ellenkező” gesztus. Én azt gondolom, hogy a szülők legalább annyit hibáznak, mint a gyermek, és ha így van, akkor miért csak a gyermeknek kelljen bocsánatot kérni? Miért nem várhatja el a gyermek ugyanezt a szüleitől?

A „konzervatív” neveléstől persze lehet, hogy idegen ez a kölcsönösség, de én arra esküszöm, hogy a gyermek egyenrangú tagja a családnak. Ha hibázunk, bocsánatot kell kérni tőle! Mi Ferkóval mindent megbeszélünk, kikérem a véleményét, hogy mit csináljunk hétvégén, mit főzzek, együtt beszélünk arról, hogy néha az óvónéni is lehet hibás, ő sem mindig dönt vagy reagál helyesen. Ez nem függ attól, hogy teljes e a család vagy elvált szülők és új barátok/barátnők alkotják – ez alapvető joga a gyermeknek, minden körülmények között!

Szerencsére ma már kevesen vallanak olyan nézeteket, mint a Papa, és egyre többen megértik, mit is jelent a gyermek egyenjogúsága a családban. Ma már nem lehet körmösöket osztogatni az iskolákban, nem lehet testi fenyítést alkalmazni a családon belül sem, és ha a gyermeknek nem tetszik valami, akkor nem árt, ha a szülő is elgondolkozik egy kicsit. Nekem mindegy, hogy patch-work vagy boldog házasság, a lényeg, hogy változik a világ, és véget ér az az időszak, amikor a szülők és a tanárok amolyan „fejletlen, nevelni való” kis lényekként bántak a gyermekekkel. Nekem ez a valóság, és Ferkó is ebben nevelkedik.

Posted in Mama

Waldorf, árnyalatok

Egyetértek a Kedves Mamával, már ami a liberális-konzervatív ellentéteket illeti. Annyit azért hozzátennék, hogy itt most szigorúan politikamentesen, a családképet és a nevelést illetően kell értelmezni a két fogalmat.

Sohasem tartottam magam a mai értelemben liberális szülőnek, és soha nem írnék le olyan mondatot, hogy „Ez a petchwork család nagyon jó kis buli”. Tovább megyek: nekem feláll a szőr a hátamon attól, ahogyan ma működik néhány Waldorf-ovi és iskola, attól, hogy énekelve szabad csak rászólni a gyerekre, ha az valami hülyeséget csinál. Ismerem valamennyire Rudolf Steiner gondolatait, és attól tartok, ő sem pont arra gondolt, ami ma ezekben az intézményekben zajlik. Emlékszem, amikor egy ismerős „waldorfos” család nálunk vendégeskedett, és a 3 éves kisfiú elkezdett a falra firkálni. Rászóltam, mire édesanyja neheztelően félrevont, közölve velem, hogy ezek nagyon rossz pedagógiai módszerek, és legyek olyan szíves nem rászólni a gyermekére. Majd ő elintézi, nem az én dolgom. Ja, és hogy kérjek tőle bocsánatot, amiért ilyen hangon szóltam rá.

Szerintem alapvető, hogy a gyerek ne firkáljon a szoba falára, legalábbis vendégségben. És ha ezt nem tudjuk elmagyarázni neki a vendégeskedés előtt vagy az adott pillanatban, akkor hiába minden. Áriázhatunk, dúdolhatunk, oly mindegy. Vannak bizonyos alapvető korlátok, szabályok, amelyeket egy gyermeknek be kell tartani. Ebben a korban mindenképpen. Azt gondolom, ez nem a saját mániánk erőltetése, „csupán” amolyan nevelési alapkérdés. Felkészíteni a gyermeket arra, hogy amit otthon megtehet, azt nem mindig engedheti meg magának a vendégségben.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Minkamanka például nem firkálhat a falra otthon sem, egyszerűen azért, mert a szoba falai nem erre valók. Ilyen egyszerű. Nehéz lenne elmagyarázni neki, hogy vannak jó firkák meg rossz firkák – de azt könnyen megérti, hogy vannak helyek, ahová lehet rajzolni, és vannak olyanok, ahová nem. Ez olyan valóság a számára, melynek nincsenek árnyalatai. Köszönni sem azért kell valakinek, mert jó ember, hanem egyszerűen azért, mert így illik. Az árnyalatokat úgyis érzi, de nem lenne helyes, ha hagynánk, hogy ne köszönjön annak, akire éppen haragszik, aki szerinte rossz ember.

Abban természetesen igazat adok, hogy a mesék nem arról szólnak, hogy a világ két térfélre oszlik, a fehérre meg a feketére. Ám a „bontakozó gyermeki lélek” számára igenis fontos, hogy megismerje az alapvető különbségeket jó és rossz között. A mesék erre tanítanak elsősorban, és csak ezután következnek az árnyalatok. Nagyon kevés olyan mese van, amelyben a jó és a rossz úgy harcolna egymással, hogy a gyermek számára ne legyen világos a választás. Egyebek mellett ezért szeretik a meséket a gyermekek. Akkor is, ha érzik már: a valóság valami másról szól majd.

Posted in Papa

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Legutóbbi hozzászólások