Nekem nincs lelkiismeret furdalásom. Rossz érzésem, az van. A férjemmel soha sem volt zökkenőmentes a viszonyunk. 6 hónapja ismertük egymást, mikor Ferkó megfogant, egymástól 200 km-re éltünk, én épp túl egy zűrös váláson, ő túl egy nehéz szakításon. Azt mondják, hogy az a jó, ha van fenn és lenn, úgy tudjuk igazán értékelni a kapcsolatban a jót, bla-blabla, de ha ez túl gyakorta változik, akkor azt már inkább hullámvasút, mint házasság. Hullámvasútasként élni pedig csak eleinte szórakoztató, amikor elmúlik a vursli jelleg, marad a légüres kicsit sem vidám park.
Rossz érzésem leginkább azért van, mert eddig húztam. Sokkal korábban lépni kellett volna. Örülni a közös gyermeknek, és nem nyírni egymást hónapokon-éveken át. Aztán, mikor beüt a menykő, akkor nem visszatáncolni egy újabb próbálkozás erejéig, nem hinni a jóakaróknak, hogy a gyereknek csakiskizárólag úgy a jó, ha szülők együtt élnek (igaz, már hupililát hányva hullámvasúttól).
Hanem lépni, lépni, amikor már veszve minden, mert igenis jobb a gyereknek, ha nem egy pattanásig feszült otthoni légkörben vezeti le az ovit, jobb, ha nem kell elsajátítania a passzív agresszió minden csínját-bínját, jobb, ha szüleit (igaz másik, de) boldog kapcsolatban látja, azért hogy ezeket a mintákat tudja tovább adni.
A mintákhoz szorosan kapcsolódik, hogy a két fél szakítás után ne vegye fel az ősgeci ritmust, a kényszerű ütközési pontokon túl (= válás) ne kézműveskedjenek ki újakat. Mindenki tölthessen időt a gyermekével, lehetőségekhez képest értelmesen. De! Bár az anyáknak úgy tűnik, hogy sokkal könnyebb a helyzete, hiszen több időt tölthet együtt gyermekével, mint az apa, azonban, ha a tényeknek igazán mélyére ásunk, rá kell döbbennünk, hogy nem feltétlenül van így. Mert ha nem vagyunk megátalkodott tény-mismásolók, be kell látnunk, hogy
– az anya az esetek túlnyomó részében több időt töltött gyermekével, mint az apa (szülés, szoptatás, gyes, részmunkaidő stb.) ezért ha – mint ahogy nálunk van – az apa heti 3 alkalommal viszi el a kölköt, sokkal jobban megviseli, mint az őt, hogy heti 4 alkalommal nem jöhet.
– az apa fizeti a (nem túl sok) tartásdíjat, de ha a gyerek beteg, cipőt kell venni (különben is lakik, eszik, állatokat gyűjt) a plusz költségek terhe mind az anyát illeti. Persze, jófejségből lehetne egy kis plusz pénzt adni, de egyrészt nem ad, másrészt ha meg mégis, akkor azért olyan mértékig kell hálásnak lenni, mintha nem is épp az ő gyermeke lábára pattant volna fel a szuperfitt cipő.
Szóval, nem mondhatnám, hogy a nőknek könnyebb lenne, inkább azt, hogy a nők állhatatosak, ha elhatároznak (végre valahára) valamit keményen beleállnak és kitartanak, mint Kinizsi Pál a celőkét, akkor is, ha az új helyzet nehéz, nem csak lelkileg, de fizikálisan és anyagilag is.
Legutóbbi hozzászólások