Minőség, mennyiség…

Lehet, hogy ezt a lelkiismeret-furdalás projektet jobban el kellene magyaráznom. Alig akad olyan nő vagy férfi, aki tisztában lenne egy gyermek vállalásának igazi felelősségével a párkapcsolat szerelem-fázisában. Ugyanakkor a legtöbb gyermek ilyenkor fogantatik. Mintegy „véletlenül”, puszta lelkesedésből. Aztán ez az önfeledt lelkesedés testet ölt. Na, ezért mondom, hogy lassan a testtel!

„Sokáig húztam, korábban lépni kellett volna, nem visszatáncolni egy újabb próbálkozás erejéig…” hát, nem tudom. Ebben nem fogunk egyetérteni, azt hiszem. Nem tagadom, család-kérdésben inkább konzervatív vagyok. Számomra ez az egész párválasztás-házasság dolog is kezd szerves részévé válni a fogyasztói társadalomnak, ami nagy baj. Nem jön be, lecserélem. Igaz, volt egy holtomiglan-holtodiglan, de hát ki veszi ezt komolyan – megjelennek az első problémák a szerkezettel, és az inputok alapján könnyebb és olcsóbb lecserélni a régit, mint próbálkozni a javítással. Csak hát ez egy más műfaj, ez nem csak technika. Meggyőződésem, hogy a kiválasztáskor kell jobban odafigyelni, eldönteni, hogy milyen céljaink vannak. Nem magunkkal, kettőnkkel, hanem az esetleges közös gyümölccsel kapcsolatban. Más az ember, más a gép, bár vannak azért párhuzamok. Nekem például húsz éve van egy hi-fi berendezésem, amely tökéletesen működik, mert annak idején jól választottam. Barátaim már a többediket nyüstölik ennyi év alatt. Nem a mennyiségen múlik tehát, hanem a minőségen. (Rendben, ez részben provokáció volt.) A választás és a döntés nagyon fontos mozzanat, főképpen, ha felsejlik egy harmadik felhasználó megjelenésének a lehetősége is a rendszerben.

 

P1120829

 

Persze minden eset egyedi – vannak megátalkodott pasik, még az is lehet, hogy többen, mint hölgyek, de azért akadnak kivételek is. Ráadásul én pont azt akartam mondani első bejegyzésemben, hogy ilyenkor már nem mi vagyunk a lényeg, hanem a gyermek. Az ő véleményét pedig ebben a korban még nem ismerhetjük, csak érezhetjük, leginkább apró jelekből. Én például otthon dolgozom, és legalább annyit voltam Minkamankával, mint édesanyja (9 hónap alatt, na jó, nem bennem, de én is jelen voltam, szülés dettó, szoptatás is, tudom, nem úúúúgy, de azért…). A tartásdíj – persze, vannak esetek amikor nem jön a pénz (az ilyen voltférjek szégyelljék magukat), vagy túl kevés (ez azért már esetfüggő) – én ismerem mindkét variációt volt élettársam volt férjének kapcsán. Van eset (például a miénk), amikor a plusz költségek nem az anyát terhelik csupán, amikor nem jófejségből és hálát várva járulunk hozzá mi, férfiak, közös gyermekünk gyakorlati életéhez. Tehát lezárva a kérdést: szerintem érdemes egyrészt alaposan megfontolni döntéseinket, másrészt, ha már megtörtént, és hibásnak bizonyult, érdemes próbálkozni a megjavítással is. Nyilván vannak szélsőséges esetek, amikor ez nem érvényes, de ha jól értem, a mi eseteinkben azért nem erről volt szó. Na, ezért a lelkifúró. Miattunk – nem csak kettőnk, hanem hármunk miatt…

Minkamanka különben mostanában az eddiginél is jobban nagyszülő-mániás (az én szüleimről van szó, a másik oldalon olyan a helyzet, hogy az külön blogot érdemelne), a szülők közül pedig inkább hozzám húz. Ez persze átmeneti állapot. De mit lehet ilyenkor tenni? Perszehogy jó érzés. Ugyanakkor a gyermek érdeke azt kívánja, hogy ez az állapot ne legyen kihasználva, sőt. Épp ezért mindent megteszek, hogy Minkamanka ne érezze azt, hogy választania kell. Dehogy kell választania – pontosabban azt kell éreznie, hogy bár szétköltöztünk, azért alapvetően megy tovább az élet, ráadásul így kevesebbet veszekszünk, és Mama meg Papa továbbra is vannak, Őérte. Jó, ez nyilván addig tartható csupán, amíg valahol fel nem bukkan egy újabb szerelemféleség. Mert az már végleg össze fogja zavarni a gyermek lelkét. Nálunk még nincs ilyen helyzet – de nyilván sor kerül rá, nem vagyunk még túl életünk telén. És vajon tényleg olyan szép lesz a gyermeknek a világ egy újabb apa- vagy anyajelölttel, netán mindkettővel? Tényleg vágyik ilyen hatványokra? Nem bonyolultabb a kérdés ezekkel a „mintákkal” kapcsolatban? Nekem van erről véleményem, de egyelőre kíváncsian várom a választ az eddigiekre…

Posted in Papa

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Legutóbbi hozzászólások