A hibák szülője…

Igen, az elválás mindig a szülők hibája, de ez asszem teljesen mindegy, ha már megtörtént a dolog. Ettől kezdve csak az a fontos, hogy igyekezzünk a lehető legkevesebbet törődni a múlttal, és minden erőnkkel a jövőre, no meg a jelenre koncentráljunk. Ebből nem lehet baj.

És ha már a hibáknál tartunk: minek ezen annyit lovagolni? Egyáltalán: hibásak vagyunk? Nem lehet, hogy egyszerűen csak különbözőek? Én a „hibák” helyett éppen a másságra tenném a hangsúlyt, és ezt javasolnám a Kedves Papának is!

Gondoljunk csak bele: ha abból indulunk ki, hogy melyik fél miben hibás, akkor a gyermek felé is egy rossz mintát közvetítünk. Ha a másikat hibásnak mondjuk, akkor ezzel azt sugalljuk, hogy rossz ember, és előbb-utóbb a gyermekben is felmerül a kérdés: miért rosszabb a papa, mint a mama – vagy megfordítva? És akkor melyiket tegye a „kedvenceim” dobozba?

Én azt szoktam mondani Ferkónak, ha rákérdez néha arra, miért váltunk el, hogy mások voltunk. Annyira mások, hogy ha együtt maradunk, akkor emiatt mindig boldogtalanok lettünk volna. Persze, az a mi „hibánk”, hogy ezt nem ismertük fel időben, de hát tudjuk jól, hogy a szerelem vakká tesz. És amikor eljön a „kijózanodás” ideje, amikor a mindennapok során rájövünk, hogy nem ezt, nem így akartuk, akkor jobb, ha nem erőltetjük a dolgot, mielőtt még mindenkinek elviselhetetlenné válik az együttélés.

Ugyanígy nem mondogatom lépten-nyomon Ferkónak, hogy hibázott, hogy rosszul csinált ezt vagy azt – inkább elmagyarázom neki, hogy lehet másképpen is. És hogy érdemes kipróbálni a többi lehetőséget. A gyerek ezt is megérti, és megspórolunk neki egy csomó felesleges tépelődést, lelkiismeret-furdalást. Én ebben hiszek, és nem azért, mert a „szakirodalom” is ezt támasztja alá, hanem mert úgy tapasztalom, működik a dolog.

Azt azért talán a Papa sem gondolja komolyan, hogy a testi fenyítés hiánya vagy a bocsánatkérés a gyermektől olyan dolgok, amikkel dicsekedni kéne. A XXI. században ezeknek már természetes dolgoknak kell lenniük. És a gyermek igenis egyenrangú tagja a családnak, illik kikérni a véleményét a dolgokról, és jogában áll megkérdőjelezni nem csak az óvodai vagy iskolai módszereket, de bizony még a szülők egyes lépéseit is!

Ha ezt nem vagyunk képesek belátni, akkor követünk el hibát, mégpedig nagyot. Ha azonban hagyjuk, hogy a gyermek is érezze: nem csupán alárendelt, engedelmeskedő része a „gépezetnek”, akkor szép esélyünk van arra, hogy elvált szülők csemetéjeként is teljes értékű felnőtté váljon majd. Még akkor is, ha néha hibákat követ el:-)…