A szülők hibája…

Szerintem a Waldorf-dolgot elismertem, hibáztam, általánosítottam, elnézést kértem… Ez viszont nem jelenti azt, hogy nincsenek hibái – ugyanúgy emberi dolog ez, mint ahogy vannak hibák minden oktatási intézményben. Van, akinek a papné, van, akinek nem.

Valóban, a falfirkáktól nem dől össze sem a világ, sem a lakás. De különbözőek vagyunk, én nem szeretem, ha a gyerek a falra firkál, mert mindennek megvan a maga helye. Nem hiszem, hogy egy rajzlapon nem tud kibontakozni a művészi tehetség, hogy ehhez a lakás falaira van szükség. Azt megértem, ha valakinek otthon megengedik, de igenis el kell magyarázni, hogy ezt nem teheti meg bárhol. Ha jól tudom, a graffitik is sokaknál kilövik a biztosítékot, és jobb helyeken megvannak azok a felületek, ahol ezt engedélyezik, amint azok is, ahol ezt büntetik. Ha egy felnőtt olyan helyre firkál, ahová nem szabad, akkor ezt a tudomására hozzák, ilyen vagy olyan módszerekkel. És nem, nem gondolom, hogy az ilyen felnőttek mind a Waldorfba jártak. Meg azt sem, hogy bűnözők – amiképpen a gyermekek sem azok, akik vendégségben is telefirkálják a falat. Csak éppen nem szóltak nekik, hogy a civilizált világban a gyermekek és felnőttek számára egyaránt vannak határok. Vagy szóltak, de ők nem engedelmeskednek. És ez már egy másik téma. Ilyen egyszerű.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Lehet szapulni a „konzervatív” nevelést, de nem helyes sarkítani a dolgokat. Én is kértem már bocsánatot Minkamankától, nem volt olyan nehéz. A minap ideges voltam, és ok nélkül emeltem fel a hangomat, perszehogy bocsánatot kértem. Szerintem is szép dolog, ha elismerjük, amikor vizet prédikálunk, és sört iszunk:-).

Ennek ellenére én nem kérdezem meg, hogy mit csináljunk hétvégén, hogy mit főzzek, mert azt gondolom, úgyis oda megyünk, és azt főzök, ami Minkamankának (is) kedvére való. Eddig még nem volt panasz, és ezt jó jelnek tekintem.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy gyermek számára fontos a szülői (óvónői, tanítói) tekintély. Nem hiszek abban, hogy egy felnőttet egyenrangú félként ítélhet meg, hogy „alapvető joga” kétségbe vonni az óvodai vagy iskolai módszereket. Ez az alap, ugyanakkor az is természetes, hogy ha bajok vannak a módszerekkel, akkor megpróbálok utánajárni, és ha jogos a sirám, akkor egyrészt megbeszélem az óvónénivel (tanítóval), másrészt elmondom a gyermeknek is, hogy nem ő volt a hibás.

Hogy mit jelent a szülő-gyermek egyenjogúság a családban? Rendben, nem osztunk körmösöket, okés, nem alkalmazunk testi fenyítést. És ha kell, bocsánatot kérünk, és elgondolkozunk azon, hogy hol hibáztunk. De én alapnak tekintem azt, hogy a szülőnek joga van megszabni a határokat, joga van arra, hogy legjobb belátása szerint elmondja, mit szabad és mit nem. Hangsúlyozom, hogy „normális” állapotokról, normális szülőkről beszélek. Nyilván vannak szélsőséges esetek, de ez a blog-párbaj eredendően éppen arról szól, hogy intelligens, épeszű szülők esetében elmondjuk egymásnak, mit gondolunk megoldásnak, ha már hagytuk szétesni a családot. Mert abban egyetért talán liberális és konzervatív is, hogy egy gyermekes család szétesése mindig a szülők hibája.

Posted in Papa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.