A legkisebb közös nevező…

Köszönöm az előző hozzászólást, igen, szerintem is jó megoldás lehetne az „örökzöldek” vetítése a mozikban, legalább alkalmanként. A mozi ugyanis, mint a Hozzászóló írta, nem az ÚJ filmek bemutatására szolgál kizárólagosan, hanem célja lehetne a régi klasszikusok „életben tartása” is. Arról pedig nem tehetek, hogy Minkamanka hangosnak tartja a mai mozit és jobban élvezi a régi mesefilmeket – ez az ő véleménye, nem szülői befolyásolás.

A Mamának igaza van abban, hogy ízlések és pofonok különbözőek. De én arról írtam, hogy a mai kisgyermekeknek esélyük sincs a mozikban megnézni a Bambit vagy az Aladdint, így aztán arról van szó, hogy akinek nem tetszenek a mai mesefilmek, vagy a hangerő, annak esélye sincs arra, hogy a házimozizáson kívül megoldást találjon. Ami a jegyárakat illeti, igen, drága mulatság a mozi, de mi nem drága manapság? Én ezen kevésbé akadok ki, mint a fenti problémákon. És persze, Kedves Mama, „mindent meg lehet szokni”. Ez igaz. Kérdés, hogy ez megoldás e.

De hagyjuk – annyi program marad így is a gyermekeknek! Minkamanka például imádja a zenét, az éneket és a táncot, a múltkor csaknem három órán keresztül ült lelkesen egy barokk opera színházi előadásán. Magam is elcsodálkoztam, mert azt hittem, egy óra múlva elege lesz belőle. Szóval nehéz kiszámítani, melyik gyermek mit élvez igazán – és hangsúlyozom, itt most nem a szülői kényszerekről és mániákról van szó! Higgye el a Kedves Mama, hogy bár szigorú apa vagyok, ez nem érinti a gyermek ízlésvilágának megszabását!
Minkamanka imádja a koncerteket, a színházat, a szerepjátékokat, és ez jól van így. Szóval csak annyit még mindehhez, hogy azért, mert „konzervatív” papa vagyok, aki nehezen dolgozza fel a válást és annak következményeit, aki nem lelkesedik a petchwork-családok szaporodásától és attól, hogy manapság túl könnyen döntenek a szülők a válás mellett, még nem vagyok olyan fanatikus, aki gyermekére akarná erőltetni saját elképzeléseit.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Én úgy gondolom, hogy a szülők nem szabhatják meg gyermeküknek, mit szeressen és mit ne, ugyanakkor kötelességük legjobb tudásuk szerint megtanítani arra, hogy vannak a világban jó és rossz dolgok. Amíg együtt vannak és egyeztetik a véleményüket (akár veszekedések, konfliktusok árán is), addig a gyermek is biztonságosabban eligazodik a világban. Amint elválnak, és mindkettő más-más értékeket tanít, elkezdődnek a problémák, a gyermek fejében (szívében, lelkében) egyfajta káosz lesz úrrá. Ezért gondolom, hogy még válás után is törekedniük kellene a szülőknek valamiféle minimális közös nevező meghatározására a nevelést illetően. Nem könnyű, de a Gyermek érdekében én így tartanám helyesnek. Mert rajtunk is múlik, hogy azokból a foltokból, mozaikokból, amelyeket a világból saját szűrőnkön keresztül megmutatunk gyermekünknek, milyen világ áll majd össze benne felnőttként.

Posted in Papa

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Legutóbbi hozzászólások