Mint a mesékben?

Még nem hallottam arról, hogy a gyermek számára a szülőknek nem kellene valamiféle példát mutatni. És pont nem arra gondolok, mibe öltözzön, milyen zenét kedveljen, mely festő képeit nézegesse – ebben valóban nem szabad erőltetni a dolgokat, hiszen mindez valóban ízlés kérdése, amely majd lassan, de biztosan kialakul a gyermekben. Ugyanakkor lehetetlen, hogy a szülői ízlés ne befolyásolja a gyermeket, hiszen én például nem hallgatok otthon metált vagy hip-hopot, inkább klasszikusokat vagy sanzonokat. Nem várom el, hogy Minkamanka is ezt szeresse, de amíg a gyermek kicsi, úgyis „áldozata” a szülők ízlésének. Ha pedig elváltak, és más az ízlésük, hát valóban annál jobb – így legalább eldöntheti majd a gyermek, melyik zenei, festészeti stb. műfaj áll hozzá közelebb. Ebben a tekintetben jó, ha van választék.

P1140203

A „jó” és „rossz” azonban más műfaj. Lehet, hogy a Kedves Mama félreértett: nem állítottam, hogy tévedhetetlen vagyok, azt sem, hogy bármiféle igazság egyedüli képviselője. Csupán annyit, hogy jó lenne megtalálni azt a bizonyos közös nevezőt, amelynek tudatában a gyermeket megpróbáljuk az általánosan elfogadott, helyes értékekre nevelni. A szülők (még ha elváltak is) felelőssége nem merül ki abban, hogy a gyermeket megtanítsák köszönni, közlekedni, kezet mosni. Ha – amint a Mama javasolja – itt húzzuk meg a közös dolgok határát, akkor abból előbb vagy utóbb baj lesz. Merthogy vannak további alapvető dolgok, amelyek még a modern világban is a „jó” vagy a „rossz kategóriájába tartoznak. Igenis rossz és helytelen dolog hazudni, a másik játékát elvenni, irigynek lenni, és rossz kinevetni a másikat vagy rugdosni vagy csúfolni. Hadd ne soroljam tovább. És jó, ha a gyermeknek napirendje van, ha időben ágyba bújik, ha nem válogat, ha nem csak a tévében vagy a videón néz meséket, hanem megtanítjuk őt a könyvek szeretetére is. Mindezek persze csak példák.

Én ezekre és ilyenekre gondoltam, amikor arról írtam, hogy meg kellene találni a nevelés közös nevezőjét akkor is, ha elváltak a szülők. Persze, mi is hazudtunk annak idején, mi is lökdöstük az ovistársunkat, és mi is irigyeltük, ha valaki szép játékot kapott. De ez nem jelenti azt, hogy a gyermekünket ne igyekezzünk arra nevelni, hogy ezek rossz dolgok. Egy 4-6 éves gyermeknek nem érdemes elmagyarázni, hogy mi is csináltunk ilyeneket, de! Szerintem Neki elég, ha azt tanítjuk: JÓ LEGYEN, ne bántson senkit, és tudjon különbséget tenni jó és rossz között.

„Ráhagyni az értékeket” – nem, én szentül hiszem, hogy ebben a korban ez még korai lenne. Az alapvető emberi értékekben ugyanis nincs változatosság, már ami megítélésüket illeti: a gyermek nem toleránsabb lesz, hanem zavarodottabb, ha ezt nem próbáljuk elmagyarázni és megmutatni neki. Én azt gondolom, igenis érdemes megtanítani arra, hogy van jó és rossz – az árnyalatok később lesznek csak fontosak.

Minkamanka kedvence most Artúr király és Merlin, meg Hófehérke és a hét törpe. Mi, felnőttek tudjuk, hogy minden emberben, minden meseszereplőben és mitológiai alakban ott van a jó és a rossz. De ha azt akarjuk, hogy az alapok biztosak legyenek, hogy legalább esély legyen arra, hogy gyermekünkben a jó legyen túlsúlyban, akkor érdemes az árnyalatokat későbbre hagyni, és egyelőre a gyermekkel együtt szurkolni a JÓ-nak. Hátha végül győzni fog benne, felnőttként is. Mint a mesékben…

Posted in Papa

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Legutóbbi hozzászólások