Árnyalatnyi különbségek?

Kedves Papa, csatlakozva előző bejegyzésének egyik kommentjéhez, lám-lám, mások is tudják, hogy általánosítani nem szép dolog! Ugyanakkor én is ezt teszem, ha azt mondom, hogy nem sok jobbat ismerek a Waldorf-módszernél, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki gyermekével – nem fog csalódni!

Ami pedig a falfirkákat illeti, hát… Ferkónak már kiskorában volt egy saját kis „falrésze”, ahová örömmel rajzolt, és amit mindig nagyon élvezett. Nem mondom, hogy nem tett kísérletet arra, hogy a lakás más részein is kamatoztassa alakuló tehetségét, de ennek leállítására elég volt egy-két finom figyelmeztetés, és ő értett a jó szóból. Ha pedig néha-néha mégis ráfirkant valamit a falra, hát nem gondolom, hogy ettől összedől a lakás meg a nevelési módszer.

És mi legyen a felnőttekkel? Tiltsuk be a graffitikat is? Büntessük meg azokat a felnőtteket, akik ilyet művelnek? Ugye nem gondolja senki, hogy akik házfalakat „firkálnak”, azok mind-mind Waldorf-iskolából kerültek ki? És azt sem, hogy ettől bűnözők lennének? Higgye el mindenki, nem ezen múlik a dolog. A művész-hajlam néha nagyon korán jelentkezik, és nem jó elfojtani – ismerőseim szerint éppen ebben segít (többek között) a Waldorf-módszer.

P1080791

És akkor valamit a bocsánat-kérésről. Bizony, nem könnyű dolog gyakorolni ezt a műfajt. Különösen akkor, ha gyermekről van szó. Ha pedig a sajátunkról, akkor sokaknak ez csaknem lehetetlen, sőt „a szülői tekintéllyel ellenkező” gesztus. Én azt gondolom, hogy a szülők legalább annyit hibáznak, mint a gyermek, és ha így van, akkor miért csak a gyermeknek kelljen bocsánatot kérni? Miért nem várhatja el a gyermek ugyanezt a szüleitől?

A „konzervatív” neveléstől persze lehet, hogy idegen ez a kölcsönösség, de én arra esküszöm, hogy a gyermek egyenrangú tagja a családnak. Ha hibázunk, bocsánatot kell kérni tőle! Mi Ferkóval mindent megbeszélünk, kikérem a véleményét, hogy mit csináljunk hétvégén, mit főzzek, együtt beszélünk arról, hogy néha az óvónéni is lehet hibás, ő sem mindig dönt vagy reagál helyesen. Ez nem függ attól, hogy teljes e a család vagy elvált szülők és új barátok/barátnők alkotják – ez alapvető joga a gyermeknek, minden körülmények között!

Szerencsére ma már kevesen vallanak olyan nézeteket, mint a Papa, és egyre többen megértik, mit is jelent a gyermek egyenjogúsága a családban. Ma már nem lehet körmösöket osztogatni az iskolákban, nem lehet testi fenyítést alkalmazni a családon belül sem, és ha a gyermeknek nem tetszik valami, akkor nem árt, ha a szülő is elgondolkozik egy kicsit. Nekem mindegy, hogy patch-work vagy boldog házasság, a lényeg, hogy változik a világ, és véget ér az az időszak, amikor a szülők és a tanárok amolyan „fejletlen, nevelni való” kis lényekként bántak a gyermekekkel. Nekem ez a valóság, és Ferkó is ebben nevelkedik.

Posted in Mama
1 hozzászólás “Árnyalatnyi különbségek?
  1. Felszínes a kedves Papa?- Frappáns a Mama :) szerint:

    Kedves Mama, igen-igen-igen! 🙂 Ennyit a falfirkákról. A lakás van értünk, nem mi a lakásért. Nem hiszem, hogy Papának bármi bántódása is esne egy rajztól, ami nem a lapra, hanem mondjuk egy falra került. 🙂 Amúgy is ki határozta meg, ki találta ki, hogy rajzolni csakis pár helyre lehet?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Legutóbbi bejegyzések

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.