Waldorf, árnyalatok

Egyetértek a Kedves Mamával, már ami a liberális-konzervatív ellentéteket illeti. Annyit azért hozzátennék, hogy itt most szigorúan politikamentesen, a családképet és a nevelést illetően kell értelmezni a két fogalmat.

Sohasem tartottam magam a mai értelemben liberális szülőnek, és soha nem írnék le olyan mondatot, hogy „Ez a petchwork család nagyon jó kis buli”. Tovább megyek: nekem feláll a szőr a hátamon attól, ahogyan ma működik néhány Waldorf-ovi és iskola, attól, hogy énekelve szabad csak rászólni a gyerekre, ha az valami hülyeséget csinál. Ismerem valamennyire Rudolf Steiner gondolatait, és attól tartok, ő sem pont arra gondolt, ami ma ezekben az intézményekben zajlik. Emlékszem, amikor egy ismerős „waldorfos” család nálunk vendégeskedett, és a 3 éves kisfiú elkezdett a falra firkálni. Rászóltam, mire édesanyja neheztelően félrevont, közölve velem, hogy ezek nagyon rossz pedagógiai módszerek, és legyek olyan szíves nem rászólni a gyermekére. Majd ő elintézi, nem az én dolgom. Ja, és hogy kérjek tőle bocsánatot, amiért ilyen hangon szóltam rá.

Szerintem alapvető, hogy a gyerek ne firkáljon a szoba falára, legalábbis vendégségben. És ha ezt nem tudjuk elmagyarázni neki a vendégeskedés előtt vagy az adott pillanatban, akkor hiába minden. Áriázhatunk, dúdolhatunk, oly mindegy. Vannak bizonyos alapvető korlátok, szabályok, amelyeket egy gyermeknek be kell tartani. Ebben a korban mindenképpen. Azt gondolom, ez nem a saját mániánk erőltetése, „csupán” amolyan nevelési alapkérdés. Felkészíteni a gyermeket arra, hogy amit otthon megtehet, azt nem mindig engedheti meg magának a vendégségben.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Minkamanka például nem firkálhat a falra otthon sem, egyszerűen azért, mert a szoba falai nem erre valók. Ilyen egyszerű. Nehéz lenne elmagyarázni neki, hogy vannak jó firkák meg rossz firkák – de azt könnyen megérti, hogy vannak helyek, ahová lehet rajzolni, és vannak olyanok, ahová nem. Ez olyan valóság a számára, melynek nincsenek árnyalatai. Köszönni sem azért kell valakinek, mert jó ember, hanem egyszerűen azért, mert így illik. Az árnyalatokat úgyis érzi, de nem lenne helyes, ha hagynánk, hogy ne köszönjön annak, akire éppen haragszik, aki szerinte rossz ember.

Abban természetesen igazat adok, hogy a mesék nem arról szólnak, hogy a világ két térfélre oszlik, a fehérre meg a feketére. Ám a „bontakozó gyermeki lélek” számára igenis fontos, hogy megismerje az alapvető különbségeket jó és rossz között. A mesék erre tanítanak elsősorban, és csak ezután következnek az árnyalatok. Nagyon kevés olyan mese van, amelyben a jó és a rossz úgy harcolna egymással, hogy a gyermek számára ne legyen világos a választás. Egyebek mellett ezért szeretik a meséket a gyermekek. Akkor is, ha érzik már: a valóság valami másról szól majd.

Posted in Papa
5 hozzászólás “Waldorf, árnyalatok
  1. olvaso szerint:

    Nagyon igaz, amiket leirtal. Egyetertek vele!

  2. Felszínes a kedves Papa? szerint:

    Kedves Papa,

    ezt a bejegyzését olvasva, nagyon örülök, hogy Mamának nem a kedves Papával kell leélnie hátra levő éveit. Javaslom, egy Waldorf Iskola meglátogatását, biztosan leesne az álla a kedves Papának attól, hogy a Waldorf iskolákban nem csinálnak a gyerekek azt, amit akarnak! Sőt! Még tanulnak is! Persze vannak elvetemült waldorfos szülők, akiknek az alább leírt mondatok elhagyják a szájukat. De kikérem a világ összes Szülőtársam nevében az ez alapján való általánosítást.

    Amúgy minden gyerek rajzol falra kiskorában, ahhoz nem kell waldorfos nevelésben részesülni. 😉

    A továbbiakban kívánom a kedves Papának, hogy járjon mindennek utána, mielőtt blogol! 🙂 Patchwork- ezt meg így kell írni! Ezt még egy waldorfos is tudja! 🙂

    • ezaz szerint:

      Kedves Hozzászóló, igaza van, az általánosítás nem szép dolog, így a “legtöbb” jelzőt azonnali hatállyal kicserélem “néhány”-ra. Mindennek ugyanakkor nem tudok utána járni (ez még egy blogírótól sem várható el:-), nyilván szerezhet az ember jó és rossz tapasztalatokat egyaránt, akárcsak az élet egyéb területein, én a sajátjaimból indultam ki. Egy blogban viszont helye van a sarkításnak is, hogy provokáljon, ettől indul el, talán, az eszmecsere… Nagyon szívesen közöljük e fórumon, ha hosszabban is kifejti véleményét! Papa

  3. Felszínes a kedves Papa? 2. rész szerint:

    Kedves Papa,

    az én legnagyobb Fiam hagyományos iskolába járt 2 évet. 2 hét alatt megutálta az iskolát. Este 9-ig házit írtunk, semmire nem volt időnk. Jó tanuló volt, így amikor alvajáró lett, ticelni kezdett, fel sem merült, hogy ez az iskolarendszer lehet a ludas, magunkban kerestük a hibát. Szegény gyerek, milyen kis szorongós, mindig elégedetlen, karikás szemű, szürke arcú 8 éves, mit ronthattunk el?
    …és akkor véletlenszerűen folyamatosan belebotlottam a Waldorf módszerbe. Természetesen én is hajlamos voltam előtte általánosítani ezzel a témával kapcsolatban, nem tagadom 😉 Ráadásul a legközelebbi Waldorf iskola tőlünk 26 km-re van.
    A sok waldorfos inger miatt, úgy döntöttünk férjemmel, 2 hétre vendégtanuló lesz gyerekünk egy Waldorf iskolában. 🙂 5 nap (!) alatt elmúlt a ticje, minden nap megdöbbenve jött haza: hol azért, mert el lehet mondani, ha van valami ötlete, hol azért, mert furcsállta a társait, akik szeretnek olvasni szünetben, hol azért mert az osztálytársai maguktól megírják a házi feladatot. Ez volt számára a legnagyobb döbbenet. Nem értette, hogyan lehet valaki olyan elvetemült, hogy csesztetés nélkül tanul? 2 hét után waldorfos család lettünk. 🙂 Voltak fennforgások, mert a szorongós gyerekünk kinyílt, elveszítette a határait, bizony sokszor belebeszélt az órába. Az osztálytanító bizony meg is büntette. Persze nem beírással, fekete ponttal, hanem munkával, ami a közösséget szolgálta. Legyen az rendrakás, seprés, bármi. És leszokott a szemtelenkedésről 🙂 Meghízott kicsit,nem karikás a szeme alatt, nem alvajáró azóta, boldog. 🙂

    A Waldorf pedagógia számunkra nem a liberalizmusról szól, hanem az értékekről. Hagyományos iskolai éveinkben arról szólt az életünk, miért nincs mobiltelefon, miért nincs táblagép, miért nem nézünk Éjjel nappal Budapestet stb… Ezek a stresszforrások is megszűntek. TV-zünk, de ritkán, mobiltelefon annak kell, aki telefonálni akar.

    Szeretném magamat is bemutatni, mint waldorfos szülő: nem, nincs tarisznyám, szeretek vásárolgatni jobbnál jobb ruhákat.;) Nem kötni vagy varrni szoktam szabadidőmben, hanem kávézgatni a barátnőimmel. Ha mérges vagyok, nem játszom az eszemet, nem kérem meg udvariasan egyik gyerekemet sem, hogy gondolkodjon, hanem én is emberből vagyok, néha bizony ordítok is. 🙂

    Szép estét! 🙂

    • ezaz szerint:

      Kedves Mama, köszönöm hozzászólását, és gratulálok, őszintén, a leírtak alapján jó döntés volt. Csak egy megjegyzés: kislányom kap tőlem piros és fekete pontokat (utóbbi nagyon kevés van neki, és tényleg nem az én elnéző jóságom miatt), ugyanakkor nagyon szeret segíteni, takarítani, felmosni, stb. Nem vagyok biztos abban, hogy a “közösségért végzett munka”, mint büntetés, feltétlenül alkalmas módszer a szemtelenség és egyebek ellen. De ez csak magánvélemény:-)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.