Sajnálni senkit sem kell, az nem segít… És igen, elismerem, én mindent túl sokszor átgondolok, bár nem hiszem, hogy ezzel (magamon kívül) bárkinek is ártanék. Minkamanka például kifejezetten szeret velem lenni, pedig nem vagyok egyszerű eset. Valójában mindig féltem a kisgyermekektől – olyan őszinték, olyan ártatlanok, hogy az néha zavarba ejti az embert. Nem voltam fiatal, amikor megszületett leányom, és bizony sokszor féltem, hogy ha szemembe néz, meglát benne minden rosszat, minden fájdalmat, minden keserűséget.
De fokozatosan megnyugodtam – mert Ő is megnyugszik, amikor velem van, és ez nagyon jó érzés. Ennek ellenére hiszek abban, hogy amikor egy hároméves gyermeknek elválnak a szülei, az bizony nem kis megpróbáltatás Neki, olyan próba, amely egész életére kihatással lesz. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, ezek a gondolatok mindig ott lesznek bennem. Akkor is ott lenne, ha erős lennék, bátor és bölcs, márpedig aligha akad olyan Mama vagy Papa, aki mindezekkel a tulajdonságokkal egyszerre és igazán rendelkezik.
És én is megpróbálom lassan, érthetően mondani: szerintem nagyon kevés olyan eset van, amikor az „új felállás” jobb az előzőnél. Természetesen nem olyan helyzetekre gondolok, amikor az egyik (vagy mindkét) szülő alkoholista, verekszik, satöbbi. Én a csendes átlagról beszélek. És ha van az emberben empátia, akkor azért érzi, hogy a gyermek számára a helyzet nem könnyű akkor sem, ha szuper az új barát. Mert ő nem természetes tagja a hagyományos családnak, melyben – a mi esetünkben – három és fél éven át nevelkedett. Szuper barátot meg akkor is lehet találni, ha megvan az eredeti Mama és Papa.
Okés, a puding próbája az evés. De mit akart ezzel mondani a Mama? Én igyekszem kihozni minden helyzetből a lehető legjobbat, de nem lehet nem észrevenni, hogy a gyermekben egy elválás után rengeteg elhallgatott gondolat, sejtelem, kétely marad. Akkor is, ha egy boldog Mamát (papát) lát, egy új baráttal. És van egy fixa-ideám: ilyenkor is rá kell kérdezni mindenre, hogy ne maradjanak elfojtott, ki nem mondott, megválaszolatlan kérdések.
Egy válás után a gyermeknek (szerény véleményem szerint) már sohasem lesz a világ a létezők legjobbika. És azt sem szeretném, ha nem tudná, nem éreztetném vele, hogy ez egy más élet. Hogy nem baj, ha arra gondol: sok minden jobb volt, amikor mama és Papa együtt voltak még. Jó egy új barát, vagy egy új barátnő, de én szeretném, ha tudná – Vele együtt én is úgy gondolom, hogy kár, hogy véget ért az a világ, amelyben volt egy Mama és egy Papa, és a nagyszülők, és együtt voltak, a többiek csak utánuk következtek.
Nem, kedves Mama, egy válás után nem létezik már folyamatos történet, mert valami megszakadt. A gyermekben mindenképpen. Mi hajlamosak vagyunk átugrani ezen, és hinni abban, hogy nem így van, hogy az új világ a létezők legjobbika. Ez igaz is lehet addig, amíg egyedül vagyunk, amíg egyik szerelemből a másikba zuhanunk. De ahol már van egy gyermek is, más a helyzet. Őt nem lehet olyan könnyen meggyőzni, mint saját magunkat. Mert Ő még nem az eszével, hanem a szívével gondolkodik, érez. Arra hallgat.
Minkamankával nap, mint nap beszélgetünk ilyenekről, ki-ki a maga módján. Papa, én Veled szeretek lenni igazán, mondogatja. De azért a Mamával is nagyon jó, nem? Kérdezem, és csöndesen bólint. És amikor jön érte a Mama, nyújtja felé a kezét, meg felém is, Hintázzunk, mondja, és én ilyenkor látszik rajta, hogy nagyon boldog. Én pedig igyekszem nagyon, hogy én is annak tűnjek… Mert ami nekünk már csak színház, az Neki maga az Élet, eredeti szépségében…
Legutóbbi hozzászólások