Papák és barátok

Szerintem lassan áttérhetünk gyakorlatiasabb dolgokra, tapasztalatokra – ez hasznosabb lesz mindenkinek. Annyit azonban még hozzáteszek az eddigiekhez, hogy alighanem félreértés történt. Én ugyanis arra gondoltam, és nem tudom már egyértelműbben leírni, hogy egy kapcsolat első idejében (egymás megismerésének fázisában) nagyon oda kell figyelni a szexualitással járó esetleges következményekre. Az, hogy a szerelem legtöbbször nem tart örökké, ismert tény a történelemben. Én arról beszélek, hogy nagyon korán fogannak/születnek gyermekek, sokszor megelőzve magát a házasságot is, és a szülők nagyjából a gyermek első éveiben ismerik csak meg egymást igazán. Nem véletlen tehát, hogy ilyenkor van a legtöbb válás. Ami azt jelenti, hogy ha nem is fűvel-fával ismerkedünk, de azért nem tudjuk még igazán a Másikról, hogy valóban el tudjuk e viselni hosszú távon (vagy ő minket, azaz Egy-mást). Szóval az az én bajom, hogy sokszor hamar jön a gyermek, a kapcsolatnak egy olyan lelkes fázisában, amikor még nem vagyunk tisztában egymással. És ehhez képest keveset teszünk a javítás-javulás érdekében, holott a hiba nem csak a másikban van. Nálunk ez így történt, és a Mama bevezetőjéből ítélve ott sem lehetett nagyon más a helyzet.

 

De felesleges ezen tovább rágózni – a helyzet adott, úgyhogy voltaképpen kár keseregni a „mi lett volna, ha…” szellemében, főleg a gyermek érdekében. Nálunk még nem jelent meg a „barátnő”, sem a másik oldalon a „barát”, de tapasztalatom azért akad. Volt élettársam ugyanis már megismerkedésünk idején két gyermek édesanyja volt, akiknek volt már igazi papájuk, igaz, több száz km távolságban, évi egy-két láthatással, ami az idők során egyre kevesebb lett, mármint a láthatás. Így aztán, elsősorban a kislány, egy év elteltével már rendszeresen papának szólított, hiába szóltunk neki többször is, hogy Papa csak egy van. Papaként emlegetett az iskolában, a barátainak, tanítóinak is. Szóval azért ez sem olyan egyszerű, ahogyan Mama látja. Még 6-8 éves gyermeknek sem mindig eladható a „papa-barát” kettős. Mondhatnánk, a dolog erősen esetfüggő. Sohasem tudhatjuk, hogy a papából lesz e a legjobb barát vagy a barátból a legjobb papa, netán mindenki marad a saját szerepében – a gyermek szemében…

P1140167

Minkamanka, mint minden kisgyermek, már együttélésünk idején is érzékenyen reagált a veszekedésekre, sőt a csaknem láthatatlan feszkókra is: ilyenkor gyakran kézen fogott minket, és valamilyen közös játékot erőltetett. Ő próbálta felhívni a figyelmet arra a lehetőségre, amit mi elmulasztottunk: a békülésre. Most, hogy a Mama csak ritka vendég nálunk (ilyenkor is legtöbbször a két mostohatestvérrel, amikor ebédre, vacsorára vagy szülinapi partira hívom meg őket), Minkamanka szemmel láthatóan örül: Kukucs Papa, Kukucs Mama, mintha nem akarna tudomást venni arról, ami történt. Pedig beszélgetünk vele sokat mindketten, már amennyire egy három és féléves gyermekkel ez lehetséges. Minkamanka egyelőre (fél év telt el a szétköltözés óta) tüntetően nem akarja tudomásul venni a végleges elválást, és nagyon boldog, amikor együtt vagyunk. Nyilván „könnyebb” egy olyan helyzet, ahol a Mama és a Papa messzebb vannak egymástól, és a láthatás ritkább, de kiszámíthatóbb.

 

Minkamankán látszik, hogy a helyzet megviseli, és látom azt is, hogy egyelőre a jelenlegi állapotokat sem dolgozta fel. Mi lesz, ha valamelyik oldalon megjelenik majd a barát/nő? Én nem szeretném, ha Számára ez a petchwork-dolog természetes mintává válna. Azt szeretném, ha hinne a nagy Ő-ben: a lovagban, a királyfiban. Annak ellenére, hogy a mi esetünkben ez nem jött össze. Konzervatív meggyőződésem, hogy még ilyen felállásban is a hagyományos családmintát kell „reklámozni” a gyermekeknél. Mesevilág? Sajnos, ma már lassan az lesz. Az oviban is több az elvált szülők gyermeke, mint a hagyományos családban élőké. Pedig ez egy kisváros, nem Budapest vagy Szeged vagy Pécs. Én arra vagyok kíváncsi, hogyan képzeli párbaj-felem ezt a kérdést megoldani… Mit mond a gyermeknek – melyik családmodellt állítja be követendőnek, ha majd erre rákérdez? Vagy ennek ma már nincs is jelentősége?

Posted in Papa

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Legutóbbi hozzászólások