A valóság árnyalatai

Nekem kicsit olyan az egész, mintha egy nagy falnak nyomnám a szöveget, amiről minden visszapattan. De mindegy, úgyis országszerte ütköznek a liberális meg a konzervatív (vagy inkább azoknak tartott) vélemények, hát akkor itt miért ne?

Ez a petch-work család nagyon jó kis buli. Tudom, lehet jó a sima család is, de ha egyszer ez van, akkor ezzel kell együtt élni, amint azt már párszor elcsacsogtam itt. Ferkó roppant módon élvezi az életét, és nekem ennél több nem kell, pláne nem nyavalygás arról, hogy lehetne jobb is. Persze, lehetne. Meg rosszabb is. Széles a paletta, sok mindennel találkozik, és hálistennek senki sem erőlteti rá a saját mániáit, csak annyira, amennyire ez elkerülhetetlen.

Én az idő haladtával úgy veszem észre, hogy ha sikerül az elvált szülőknek valamiféle csendes megegyezésben élni és élni hagyni a másikat, plusz becsúszik egy új pár, akkor ez kifejezetten fejlesztően hat a gyerekre. Persze lehet, hogy csak Ferkó ilyen „alkalmazkodó zseni”… Mindenesetre nem érzem, hogy bárkinek is áldozata lenne, sőt – mindenkivel szívesen van, mindenkit vár, és mindenkihez őszinte lelkesedéssel közeledik a családban. Én pár éve még nem is reménykedtem abban, hogy ez ennyire jó is lehet, persze ehhez kellett a távolságtartó békülés az apával, no meg a barát egyénisége. Na jó, egy kicsit én is, meg a nagyszülők, meg a tesó, szóval a hagyományos tagok is.

P1030410

És én azt vallom, hogy egy 4-6 éves gyerek már nagyon is tudja, hogy a jó meg a rossz együtt vannak ott mindenben és mindenkiben, így aztán feleslegesnek tartom ezek állandó elválasztásának hangsúlyozását. Nem akarom azzal nyomasztani őt és magamat meg mindenkit, hogy akkor most ha tévézünk, az valójában rossz, viszont ha olvasunk, az jó. Merthogy mindkettő lehet jó is, rossz is, alkalom kérdése. Ferkó éppen ettől olyan, amilyen, tanulja a jót meg a rosszat, miképpen minden ember, és szokja, próbálgatja az árnyalatokat.

A minap például azt kérdezte, hogy minden indián jó e. Perszehogy nem, de minden cowboy sem olyan, mint Old Shatterhand. És éppen ebben látom a lényeget, hogy semmi sem fekete vagy fehér, hogy ne ossza be magának a világot két térfélre. Mert a mesék sem erről szólnak. Szerintem. Uff.

Posted in Mama

Mint a mesékben?

Még nem hallottam arról, hogy a gyermek számára a szülőknek nem kellene valamiféle példát mutatni. És pont nem arra gondolok, mibe öltözzön, milyen zenét kedveljen, mely festő képeit nézegesse – ebben valóban nem szabad erőltetni a dolgokat, hiszen mindez valóban ízlés kérdése, amely majd lassan, de biztosan kialakul a gyermekben. Ugyanakkor lehetetlen, hogy a szülői ízlés ne befolyásolja a gyermeket, hiszen én például nem hallgatok otthon metált vagy hip-hopot, inkább klasszikusokat vagy sanzonokat. Nem várom el, hogy Minkamanka is ezt szeresse, de amíg a gyermek kicsi, úgyis „áldozata” a szülők ízlésének. Ha pedig elváltak, és más az ízlésük, hát valóban annál jobb – így legalább eldöntheti majd a gyermek, melyik zenei, festészeti stb. műfaj áll hozzá közelebb. Ebben a tekintetben jó, ha van választék.

P1140203

A „jó” és „rossz” azonban más műfaj. Lehet, hogy a Kedves Mama félreértett: nem állítottam, hogy tévedhetetlen vagyok, azt sem, hogy bármiféle igazság egyedüli képviselője. Csupán annyit, hogy jó lenne megtalálni azt a bizonyos közös nevezőt, amelynek tudatában a gyermeket megpróbáljuk az általánosan elfogadott, helyes értékekre nevelni. A szülők (még ha elváltak is) felelőssége nem merül ki abban, hogy a gyermeket megtanítsák köszönni, közlekedni, kezet mosni. Ha – amint a Mama javasolja – itt húzzuk meg a közös dolgok határát, akkor abból előbb vagy utóbb baj lesz. Merthogy vannak további alapvető dolgok, amelyek még a modern világban is a „jó” vagy a „rossz kategóriájába tartoznak. Igenis rossz és helytelen dolog hazudni, a másik játékát elvenni, irigynek lenni, és rossz kinevetni a másikat vagy rugdosni vagy csúfolni. Hadd ne soroljam tovább. És jó, ha a gyermeknek napirendje van, ha időben ágyba bújik, ha nem válogat, ha nem csak a tévében vagy a videón néz meséket, hanem megtanítjuk őt a könyvek szeretetére is. Mindezek persze csak példák.

Én ezekre és ilyenekre gondoltam, amikor arról írtam, hogy meg kellene találni a nevelés közös nevezőjét akkor is, ha elváltak a szülők. Persze, mi is hazudtunk annak idején, mi is lökdöstük az ovistársunkat, és mi is irigyeltük, ha valaki szép játékot kapott. De ez nem jelenti azt, hogy a gyermekünket ne igyekezzünk arra nevelni, hogy ezek rossz dolgok. Egy 4-6 éves gyermeknek nem érdemes elmagyarázni, hogy mi is csináltunk ilyeneket, de! Szerintem Neki elég, ha azt tanítjuk: JÓ LEGYEN, ne bántson senkit, és tudjon különbséget tenni jó és rossz között.

„Ráhagyni az értékeket” – nem, én szentül hiszem, hogy ebben a korban ez még korai lenne. Az alapvető emberi értékekben ugyanis nincs változatosság, már ami megítélésüket illeti: a gyermek nem toleránsabb lesz, hanem zavarodottabb, ha ezt nem próbáljuk elmagyarázni és megmutatni neki. Én azt gondolom, igenis érdemes megtanítani arra, hogy van jó és rossz – az árnyalatok később lesznek csak fontosak.

Minkamanka kedvence most Artúr király és Merlin, meg Hófehérke és a hét törpe. Mi, felnőttek tudjuk, hogy minden emberben, minden meseszereplőben és mitológiai alakban ott van a jó és a rossz. De ha azt akarjuk, hogy az alapok biztosak legyenek, hogy legalább esély legyen arra, hogy gyermekünkben a jó legyen túlsúlyban, akkor érdemes az árnyalatokat későbbre hagyni, és egyelőre a gyermekkel együtt szurkolni a JÓ-nak. Hátha végül győzni fog benne, felnőttként is. Mint a mesékben…

Posted in Papa

A jó, a rossz és a gyermek

Ferkó mindenevő, mármint ami a játékot, szórakozást illeti. Barokk operán ugyan még nem volt, annál többször kisebb koncerteken, színházban, kiállításon, szóval mindenütt, ahol egy gyermek jól érezheti magát. Nem hiszem, hogy ez bármennyiben is függene a liberális vagy konzervatív neveléstől, netán attól, hogy a gyermek „teljes” családban van e, vagy petchwork-ben éldegél.

Abban egyetértek Papával, hogy ne szabjuk meg gyermekünk ízlésvilágát, sőt, amennyire lehet, próbáljuk rá bízni, mit szeret és mi az, ami nem tetszik neki. Mondjuk lehet, hogy Ferkóval könnyebb dolgunk van, hiszen fiú, így nem kísérti őt a rózsaszín babavilág, a barbie-cukorkamáz. Ezt készséggel elismerem, én sem lennék nagyon hepi, ha kislányom mindig rózsaszínbe szeretne öltözni, csak azért, mert ez a divat.

IMGP4500

Attól viszont kicsit rosszul vagyok, ha azt hallom, a szülők tanítsák meg a gyermeket arra, hogy mi a jó és mi a rossz. Milyen alapon? Talán tévedhetetlenek vagyunk? Talán fekete-fehér a világ, amelyben a rossz és a jó vívja párharcát? Ugyan, kérem! Mi is elkövettünk épp elég hibát, voltak rossz választásaink és tévedéseink, nehogymá´ mi mondjuk meg a gyereknek a tutit! Szerintem a gyermek „eligazodása” érdekében elég annyit tennünk, hogy megtanítjuk az alapvető emberi és civilizációs szabályokra, köszönés, közlekedés, meg ilyenek. És ezekben teljesen mindegy, hogy családon belül vagy elvált szülők gyermekeként részesül a tanításban. Gondolom, egy férj meg egy feleség ugyanúgy azt szeretné, ha a gyerkőc köszönne a nagyinak meg a boltosnéninek, mint egy elvált apuka meg anyuka. Én itt húznám meg azt a bizonyos közös nevezőt.

Minden más ízlés, egyéni tapasztalat és vélemény dolga. A gyermek meg úgyis eligazodik majd, hamarabb, mint gondolnánk. Ha még nem az eszével, akkor az érzéseivel. Hagyjuk az „értékeket” rá, biztos vagyok benne, hogy felesleges egyeztetni arról, hogy teszemazt mi a szebb, a művirág vagy az igazi, a réten szedett. És akkor sem fog zavarba jönni, mi több, megzavarodni, ha a mama és barátja egy rock-koncertre viszik el, az elvált apuka meg arról beszél neki, hogy mennyivel jobb a népzene. Már mondtam ilyesmit, de megint hangsúlyozom – a gyermek számára a változatosság nem akadály, épp ellenkezőleg, ha a szülők (mindegy, hogy együtt élnek vagy elváltak) különféle mintákat mutatnak neki, szép esélye van arra, hogy felnőttként toleránsabb lesz, és nem akarja majd a világot jó és rossz felekre osztani.

Miért lenne ebből káosz? Ugyan már! Káosz inkább bennünk, felnőttekben van, talán épp azért, mert régen túlságosan feketén-fehéren akarták láttatni velünk a világot. Ne saját szűrőnkön keresztül mutassuk meg gyermekeinknek a világ dolgait, hadd lássa az a kis mütyür, hogy milyenek is azok valójában, a papa meg a mama torzításaitól mentesen. Ekkor fog majd benne később összeállni egy igazán reális kép a gyermekkori mozaikokból…

Posted in Mama

A legkisebb közös nevező…

Köszönöm az előző hozzászólást, igen, szerintem is jó megoldás lehetne az „örökzöldek” vetítése a mozikban, legalább alkalmanként. A mozi ugyanis, mint a Hozzászóló írta, nem az ÚJ filmek bemutatására szolgál kizárólagosan, hanem célja lehetne a régi klasszikusok „életben tartása” is. Arról pedig nem tehetek, hogy Minkamanka hangosnak tartja a mai mozit és jobban élvezi a régi mesefilmeket – ez az ő véleménye, nem szülői befolyásolás.

A Mamának igaza van abban, hogy ízlések és pofonok különbözőek. De én arról írtam, hogy a mai kisgyermekeknek esélyük sincs a mozikban megnézni a Bambit vagy az Aladdint, így aztán arról van szó, hogy akinek nem tetszenek a mai mesefilmek, vagy a hangerő, annak esélye sincs arra, hogy a házimozizáson kívül megoldást találjon. Ami a jegyárakat illeti, igen, drága mulatság a mozi, de mi nem drága manapság? Én ezen kevésbé akadok ki, mint a fenti problémákon. És persze, Kedves Mama, „mindent meg lehet szokni”. Ez igaz. Kérdés, hogy ez megoldás e.

De hagyjuk – annyi program marad így is a gyermekeknek! Minkamanka például imádja a zenét, az éneket és a táncot, a múltkor csaknem három órán keresztül ült lelkesen egy barokk opera színházi előadásán. Magam is elcsodálkoztam, mert azt hittem, egy óra múlva elege lesz belőle. Szóval nehéz kiszámítani, melyik gyermek mit élvez igazán – és hangsúlyozom, itt most nem a szülői kényszerekről és mániákról van szó! Higgye el a Kedves Mama, hogy bár szigorú apa vagyok, ez nem érinti a gyermek ízlésvilágának megszabását!
Minkamanka imádja a koncerteket, a színházat, a szerepjátékokat, és ez jól van így. Szóval csak annyit még mindehhez, hogy azért, mert „konzervatív” papa vagyok, aki nehezen dolgozza fel a válást és annak következményeit, aki nem lelkesedik a petchwork-családok szaporodásától és attól, hogy manapság túl könnyen döntenek a szülők a válás mellett, még nem vagyok olyan fanatikus, aki gyermekére akarná erőltetni saját elképzeléseit.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Én úgy gondolom, hogy a szülők nem szabhatják meg gyermeküknek, mit szeressen és mit ne, ugyanakkor kötelességük legjobb tudásuk szerint megtanítani arra, hogy vannak a világban jó és rossz dolgok. Amíg együtt vannak és egyeztetik a véleményüket (akár veszekedések, konfliktusok árán is), addig a gyermek is biztonságosabban eligazodik a világban. Amint elválnak, és mindkettő más-más értékeket tanít, elkezdődnek a problémák, a gyermek fejében (szívében, lelkében) egyfajta káosz lesz úrrá. Ezért gondolom, hogy még válás után is törekedniük kellene a szülőknek valamiféle minimális közös nevező meghatározására a nevelést illetően. Nem könnyű, de a Gyermek érdekében én így tartanám helyesnek. Mert rajtunk is múlik, hogy azokból a foltokból, mozaikokból, amelyeket a világból saját szűrőnkön keresztül megmutatunk gyermekünknek, milyen világ áll majd össze benne felnőttként.

Posted in Papa

Csak nézek, mint a moziban…

…miközben olvasom papa sorait. Tényleg ennyire nehéz elfogadni a mai világot? Okés, vannak fenntartások a petchwork-családformával szemben. A tény azonban tény, egyre több ilyen van, és nekünk ebben kell megkeresni azt, ami jó (nem kevés ilyen van). Okés, az elvált szülők gyermekeinek több nehézséggel kell szembesülniük, de ha már megtörtént a dolog, minek állandóan ezen vekengeni?

Na de hogy már a mozi sem a régi! Nahát, mindjárt elcsodálkozom magam. Igen, ma már nem a rajzolt filmek korát éljük, hanem számítógépes korszakban vagyunk. Persze mutogathatjuk Bambit és társait, kell is az a gyermekeknek, de itt vannak a modern filmek is, és szerintem ezek között is épp annyi jó van, mint ahogy régen is sok volt a nézhetetlen alkotás. A pingvinkirály, Madagaszkár és a többiek. Én éppen a Thomast tartom rendkívül bárgyúnak, semmivel sem jobb, mint a Pat, a postás.

APingvinkiraly181

Hangosak a mozik? Igen, hangosak, de mindent meg lehet szokni, vagy akkor nem kell moziba járni. Az meg, hogy nem a Bambit adják, meglehetősen természetes – a mozi arra való, hogy bemutassák az új filmeket. (Ennek ellenére, és ez talán az egyetlen, amiben egyetértünk, lehetne tényleg valami retro-sorozat a gyerekeknek is.)

Ízlések és filmek, ugye ismerős, Kedves Papa? Minkamanka nyilván olyan nevelésben részesül, hogy nem kedveli annyira a modern képvilágot – ez azonban nem az ő ízlése, hanem a szülőké, vagy legalábbis az egyik szülőé. Talán ha kevésbé próbálnánk a gyerekre kényszeríteni saját ízlésünket, jobban járna, és végigülné a mozit, nemde?

Szóval, a válaszom annyi, hogy naná, lehet választani a házimozizást, de az sohasem lesz olyan élmény, mint a hatalmas filmvászon, meg a moziban a sok-sok izguló-suttogó-kiabáló gyermek. Mutassunk meg a gyereknek mindenféle, korához illő filmeket, és majd ő eldönti, mi tetszik neki. Az én problémám inkább gyakorlati – a mozijegyek ára. Na, ez valóban okoz nehézségeket a választásban…

Posted in Mama

Kitérő válasz…

Kedves Mama és Ferkó, rendben, hagyjuk ezt a kissé meddő vitát, abban egyetértek, hogy nevetve nevelni a legjobb dolog a világon, csak nem mindig sikerül. De most lenne egy konkrét témám, mégpedig a mozi!

A minap Minkamankával beültünk egy moziba, először életében – nagy élményre számítottam. Én is elég régen voltam moziban, de Minkamankának ez lesz az első, eddig csak „házimozoztunk”, ami nem valamiféle extra hangfelszerelést jelent, csak a függönyök elhúzását, játékos jegyárusítást és persze valamilyen dvd megnézését.

bambi

Az első sokk akkor érte Minkamankát, amikor megszólalt a dolby-system, vagy mi – riadtan húzódott közelebb, és azt kiabálta – Papa, szólj légy szíves, hogy nagyon hangos! A második sokk engem ért, amikor a programban ígért cseh mesejáték helyett a Pat, a postás c. film nemtudomhányadik részét kezdték vetíteni. Sebaj, gondoltam, már hallottam róla, sokan szeretik, talán Minkamankának is tetszeni fog majd! Hát tévedtem. Úgy negyed óra elteltével Minkamanka ismét odabújt hozzám, és azt mondta: Papa, ez nagyon buta film, menjünk inkább haza játszani!

Nem erőltettem a dolgot, én sem voltam elragadtatva az alkotástól, bár abban reménykedtem, hogy a többi gyerekkel együtt majd Minkamanka is ott ül és nevetgél rajta. Kimentünk, és elsétáltunk a játszótérre, aztán otthon megnéztük a Bambit.

A következők jutottak eszembe az egésszel kapcsolatban:
1. Miért ilyen hangosak a mozik?
2. Hová tűntek a „klasszikus”, 3-6 éveseknek való mesefilmek, miért nincs retro-mozi gyerekeknek, ha már az élet ás területein mindenütt oly népszerű ez a műfaj, mármint a retro?
3. Miért van az, hogy Thomast, és a szerintem elég idétlen arcos-mozdonyokat imádja Minka, Pat viszont 15 perc elteltével kiűzte a moziból?

thomas

Az első kérdésre nem ismerem a választ. A másodikra sem: mi otthon olyanokat nézünk, mint a Bambi, a 101 kiskutya, Maja, a méhecske, Pinokkió, vagy – az újabbak közül – Thomas. Emlékszem, hogy a waltdisney-filmektől mennyire idegenkedtem annak idején (én még inkább könyveken nőttem fel), s lám, most már visszasírom őket. Persze, tudom, maradi vagyok, mint egy rossz nagypapa. De akkor is. Miért kell Bambi vagy akár Thomas, és miért nem Pat vagy a Madagaszkár? Nekem persze van valami elképzelésem a válaszról, de szeretném, ha a Mama segítségemre lenne, és ő is elmondaná véleményét, tapasztalatait.

Addig is marad a házimozi, Minkamanka egy időre ezt választotta… Nem is olyan rossz az a Disney-féle Bambi, csak máig nem értem, hogy akkor most őzike vagy szarvas, és hogy miért lett Faline Patácska…

Posted in Papa

Nevetve nevelni!

Nem tudom, minek ennyit rugózni azon, hogy kié a fontosabb szerep. Én nem vonom kétségbe, hogy a papa is nagyon fontos, csak annyit mondtam, hogy azért a nevelésben a végső szó a mamáé, ha már a gyermek nála van „elhelyezve”. És ez tutter, ezen szerintem kár rágódni. A mama (és barátja, ha van) az, aki több joggal rendelkezik, és ez érvényes szó szerint és átvitt értelemben is.

Az persze természetes, hogy aki többet nevel, az többet is hibázhat – ismerjük, ugye, az ide vonatkozó szólásokat. Ez van. És igenis a mamáé a felelősség nagyobb része, remélem, ez világos ezek után. A mamának kell egyszerre kényeztetni, szigorúnak lenni, nevelni a gyermeket és nevetni a gyerkőccel. A papa ettől még nem lesz mellékszereplő, hiszen amikor a gyerek vele van, olyankor az ő vállán is van felelősség elég. Drukkolunk is, mi, mamák, hogy jól csinálják…

Ezt a „hagyományos család” dumát meg őszintén szólva unom, haladni kell a korral akkor is, ha nem tetszik a trend. Manapság már nem jelenteném ki, hogy család egyenlő papa+mama+gyerekek, mert, amint arról már sok szó volt, a petchwork-családok száma egyre növekszik. És, tetszik, nem tetszik, ennek jegyében kell átalakítani a mi viszonyunkat is a családhoz. Nekem egész jól megy, de ami igazán fontos, hogy Ferkónak is! A kezdeti viharok elcsendesültek, ha nem is egyazon, de szomszédos hajókon utazik mindenki, békés vizeken, és ez nem rossz felállás a gyereknek sem. Még mindig sokkal jobb, mintha együtt maradtunk volna a süllyedő hajón.

IMGP3137

Hát ennyi. Hogy ki hogyan kényeztet, ki mit vesz meg, az szerintem nem olyan fontos, mint ahogyan azt a Kedves Papa gondolja. Nálunk kényeztet mindenki, de ha kell, jön a szigor is. Éppen az arányok felismerésében van mindenki felelőssége.

Én még nem igazán érzem a lazulást a papa részéről, de annak örülök, hogy meglesz a csillagos pegazusa Minkamankának. Mindegy, kitől kapja, a lényeg, hogy az övé lesz. Nevelni, nevetni, ennyi a közös dolgunk, akkor is, ha külön vagyunk egymástól…

Posted in Mama

Ki nevel a végén?

Kedves Mama, sajnos válaszát olvasva inkább újabb kérdések merültek fel bennem, de rendben, ha feloldottuk a zárójeleket, akkor „élesben” reagálok. Kényeztetni, elhalmozni, etetni, itatni – ez az elvált papák feladata, mert a tényleges nevelés felelőssége úgyis a mamáé. Komolyan? Csak azért, mert ő tölt több időt vele? Én ezt kicsit másképpen látom, ami persze lehet az én bajom.

Szerintem az a halmozott kényeztetés, amiről a Mama ír, elsősorban a Nagyszülők feladata, és ez rendjén is van. Ők már megérdemlik az „aranyéletet”. A papák és mamák igenis minden körülmények között részt vesznek a nevelésben, felelősségük van, akkor is, ha elváltak, és nem egyforma időt töltenek gyermekükkel.

Egy váláskor amúgyis megborul a hagyományos felállás, de miért kellene azt teljesen feladni? Nem szeretnék az a vasárnapi apuka lenni, aki kézenfogja a gyermeket, és addig eteti-itatja, játszik vele, amíg érte nem jönnek. Tanítani is szeretném, nevelni, felelősséggel. És ebbe nem fér bele a csakazértis kényeztetés, mert ez nem jó a gyereknek (sem).

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Minkamanka számára most is a „szigorú apuka” vagyok, aki persze kényezteti, játszik vele, meséket ír neki és játszik el, táncversenyeket rendez Neki gyertyafényben, barokk zenére, de hazaérkezéskor első a kézmosás, az átöltözés, és nincs olyan együtt töltött nap, hogy ne legyen tanulás, persze az is játékosan. És egyelőre úgy érzem, úgy látom Minkamankán, hogy bírja ezt a stílust.

Abban egyetértünk, hogy elvált szülők esetében nincs már mód és jog beleszólni abba, mit csinál a másik Szülő a gyermekkel. De egyre több a gond ebből, hiszen sűrűbben fordul elő a „bezzeg a mama megengedi!” megjegyzés, amire nehéz reagálni. Szóval szokás szerint én bonyolultabbnak látom a helyzetet, mint a Kedves Mama. Ha Minkamanka panaszkodik, hogy én nem veszem meg a boltban a színes rágót, amit a Mama megvesz, szerintem nem az a megoldás, hogy „jó, akkor én is megveszem Neked!”. Egy négyéves kislány már elég nagy ahhoz, hogy megértse: máshol vannak a határok nálam, és másutt a Mamánál. Szerintem éppen abból lenne a teljes káosz, ha én is minden olyan dologban engednék, amihez anno ragaszkodtunk, amikor még együtt neveltük Minkamankát. És azt gondolom, hogy az ilyen tiltások nem feltétlenül rossz hatást váltanak ki hosszú távon.

De rendben: a csillagos-giccses egyszarvú-képeslapot, ami annyira megtetszett neki a múltkor, megkapja majd a szülinapjára – megmondom a Nagyiéknak, hogy vegyék meg neki. Lám – lazulok, engedek:-)…

Posted in Papa

Zárójel feloldva…

Szerintem egy vasárnapi apuka helyzete nem könnyű ugyan, de mindenképpen aranyélet az anyukáéhoz képest. Nincs más feladat, mint a megjelölt időkben a gyermek életét kellemessé tenni, kényeztetni, elhalmozni, etetni, itatni:-)… A többit úgyis a mama intézi, elvégre ő van többet a gyermekkel, övé a tényleges nevelés felelőssége. Tudom, ez nem tetszik a Kedves Papának, de ez van.

Meg hát, amint azt már néhányszor írtam, az is a papa feladata, hogy a saját boldogságát megtalálja, ideális esetben egy új szerelem képében. Ez jobb lesz majd a gyermeknek is, mindenkinek. És akkor nem lesz olyan nagy a magány és a nyomor. Tudom, ezt sem lehet erőltetni, de ha jól tudom, a Kedves Papa amolyan íróember-típus, hajrá, eljött a szerelmes-levelek írásának ideje:-) De az sem baj, ha mesék születnek belőle.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Az pedig, hogy a mama mit enged meg és mit nem, az igazán az ő dolga, szerintem ebben a fázisban a papának ebbe nem lehet beleszólása, legfeljebb véleménye. Nyilván a Papa is kényezteti, ahol csak tudja, miért ne tenné ugyanezt a mama is? Szíve-joga, azt hiszem. Lehet most azt mondani, hogy kiváltságos helyzetben van, de meg is érdemli. Ferkóval is voltak ilyen gondok, nyilván senkinek sem esik jól, ha a gyermek néha a maga őszinteségével kimondja, hogy ő most inkább a papával (mamával) szeretne lenni. Ezt meg kell tanulni elviselni, meg azt is, hogy ilyenkor már nem tudunk beleszólni abba, hogyan neveli a másik a gyermeket, mit ad a szájába és mit nem.

Kedves Papa, én nem érzem ezeket a zárójeleket, én azt hiszem, amúgy is csak árt a nagy szigor a gyereknek, és minden tiltás ellenkező hatást vált majd ki. A minap Ferkónak megtetszett egy olyan képeslap, amitől személy szerint hányingerem van azóta is, ha ránézek, de nem fogom neki azt mondani, hogy ez csúnya, majd megveszi neked a papa. Lazuljunk, engedjünk, és minden jobb lesz…

Posted in Mama

Zárójel ()

Én most egy kicsit abbahagynám ezt a kicsináljajobban-játékot. A helyzet ugyanis az, hogy nagyon különböző a Kedves Mama és a mi helyzetünk, sokszor összehasonlíthatatlan. Van, amit irigylek, és van, mi miatt örülök, hogy más malomban őröljük magunkat és gondolatainkat, meg persze mindazokat, akik mellettünk vannak.

Nálunk a helyzet nem sokat változik, látszólag. Nincs új barát, nincs új barátnő, szóval marad a kisvárosi magány-világ. De Minkamanka mamájánál esténként-éjjelente-reggel ott a cumi, amit én így négyéves kor felé erőteljesen haladva már rég nem tartok helyesnek. Meg persze a társaság, a két tesó, az örök nyüzsgés, én meg mindig egyedül fogadom a papa-várban. De szerencsére így is szeret itt lenni, nagy örömömre.

Engem inkább az foglalkoztat, hogy milyen is egy „vasárnapi apuka” helyzete. Persze ez nem egészen pontos meghatározás, hiszen Minkamankát akkor látom, amikor csak akarom, és ez nagyon jó. Meg főleg, amikor ő akar engem látni, és ez elég gyakori. De kérdem én: hogyan lehet normálisan, nem versenykedve viselkedni, amikor azt látom és tapasztalom, hogy a mamánál oly kiváltságokban részesül, amelyeknek a mama anno határozottan ellene volt? Mit lehet ilyenkor tenni?

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kénytelen vagyok visszatérni a kezdetekhez: hosszú idő elteltével is úgy érzem, hogy válás után a mamák kiváltságos helyzetben vannak. A papák pedig kénytelenek ehhez alkalmazkodni, így vagy úgy. Bizonyos határokig. Én nem fogok cumit adni a szájába, én nem fogok a boltban az automatából színes cukorkákat venni Minkamankának, amelyben csecsebecse gyűrű van. Mert annak idején közösen nem akartuk, és most azt gondolom, nem szállok bele ebbe a versenybe. Mert nem korrekt, mert nem következetes.
Hát ezek vannak mifelénk. Örülök, hogy a Mama és Ferkó remekül vannak, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy árnyaltabban kellene fogalmazni. Néha az elvált (ott hagyott) papák helyzete nehezebb, annak ellenére, hogy azért továbbra is ők az új Egész egyik fele. És ha ez így van, márpedig, akkor jó lenne ezt is figyelembe venni. Mielőtt mindannyian utat tévesztünk. Hmmm?

Posted in Papa

Legutóbbi bejegyzések

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.