Szerintem lassan áttérhetünk gyakorlatiasabb dolgokra, tapasztalatokra – ez hasznosabb lesz mindenkinek. Annyit azonban még hozzáteszek az eddigiekhez, hogy alighanem félreértés történt. Én ugyanis arra gondoltam, és nem tudom már egyértelműbben leírni, hogy egy kapcsolat első idejében (egymás megismerésének fázisában) nagyon oda kell figyelni a szexualitással járó esetleges következményekre. Az, hogy a szerelem legtöbbször nem tart örökké, ismert tény a történelemben. Én arról beszélek, hogy nagyon korán fogannak/születnek gyermekek, sokszor megelőzve magát a házasságot is, és a szülők nagyjából a gyermek első éveiben ismerik csak meg egymást igazán. Nem véletlen tehát, hogy ilyenkor van a legtöbb válás. Ami azt jelenti, hogy ha nem is fűvel-fával ismerkedünk, de azért nem tudjuk még igazán a Másikról, hogy valóban el tudjuk e viselni hosszú távon (vagy ő minket, azaz Egy-mást). Szóval az az én bajom, hogy sokszor hamar jön a gyermek, a kapcsolatnak egy olyan lelkes fázisában, amikor még nem vagyunk tisztában egymással. És ehhez képest keveset teszünk a javítás-javulás érdekében, holott a hiba nem csak a másikban van. Nálunk ez így történt, és a Mama bevezetőjéből ítélve ott sem lehetett nagyon más a helyzet.

De felesleges ezen tovább rágózni – a helyzet adott, úgyhogy voltaképpen kár keseregni a „mi lett volna, ha…” szellemében, főleg a gyermek érdekében. Nálunk még nem jelent meg a „barátnő”, sem a másik oldalon a „barát”, de tapasztalatom azért akad. Volt élettársam ugyanis már megismerkedésünk idején két gyermek édesanyja volt, akiknek volt már igazi papájuk, igaz, több száz km távolságban, évi egy-két láthatással, ami az idők során egyre kevesebb lett, mármint a láthatás. Így aztán, elsősorban a kislány, egy év elteltével már rendszeresen papának szólított, hiába szóltunk neki többször is, hogy Papa csak egy van. Papaként emlegetett az iskolában, a barátainak, tanítóinak is. Szóval azért ez sem olyan egyszerű, ahogyan Mama látja. Még 6-8 éves gyermeknek sem mindig eladható a „papa-barát” kettős. Mondhatnánk, a dolog erősen esetfüggő. Sohasem tudhatjuk, hogy a papából lesz e a legjobb barát vagy a barátból a legjobb papa, netán mindenki marad a saját szerepében – a gyermek szemében…

Minkamanka, mint minden kisgyermek, már együttélésünk idején is érzékenyen reagált a veszekedésekre, sőt a csaknem láthatatlan feszkókra is: ilyenkor gyakran kézen fogott minket, és valamilyen közös játékot erőltetett. Ő próbálta felhívni a figyelmet arra a lehetőségre, amit mi elmulasztottunk: a békülésre. Most, hogy a Mama csak ritka vendég nálunk (ilyenkor is legtöbbször a két mostohatestvérrel, amikor ebédre, vacsorára vagy szülinapi partira hívom meg őket), Minkamanka szemmel láthatóan örül: Kukucs Papa, Kukucs Mama, mintha nem akarna tudomást venni arról, ami történt. Pedig beszélgetünk vele sokat mindketten, már amennyire egy három és féléves gyermekkel ez lehetséges. Minkamanka egyelőre (fél év telt el a szétköltözés óta) tüntetően nem akarja tudomásul venni a végleges elválást, és nagyon boldog, amikor együtt vagyunk. Nyilván „könnyebb” egy olyan helyzet, ahol a Mama és a Papa messzebb vannak egymástól, és a láthatás ritkább, de kiszámíthatóbb.

Minkamankán látszik, hogy a helyzet megviseli, és látom azt is, hogy egyelőre a jelenlegi állapotokat sem dolgozta fel. Mi lesz, ha valamelyik oldalon megjelenik majd a barát/nő? Én nem szeretném, ha Számára ez a petchwork-dolog természetes mintává válna. Azt szeretném, ha hinne a nagy Ő-ben: a lovagban, a királyfiban. Annak ellenére, hogy a mi esetünkben ez nem jött össze. Konzervatív meggyőződésem, hogy még ilyen felállásban is a hagyományos családmintát kell „reklámozni” a gyermekeknél. Mesevilág? Sajnos, ma már lassan az lesz. Az oviban is több az elvált szülők gyermeke, mint a hagyományos családban élőké. Pedig ez egy kisváros, nem Budapest vagy Szeged vagy Pécs. Én arra vagyok kíváncsi, hogyan képzeli párbaj-felem ezt a kérdést megoldani… Mit mond a gyermeknek – melyik családmodellt állítja be követendőnek, ha majd erre rákérdez? Vagy ennek ma már nincs is jelentősége?

Megadom magam. Ugorjunk egyet, a mindenkori Gyermek érdekében. Úgyis kötjük őt a saját rögeszméinkhez, akkor is, ha ennek ellenkezőjét hisszük, szentül. Nem pontosan értem, mi ez a ragaszkodás az Egyszeri Anya ideájához (sajnos, vannak kivételek, nincs minden anya eufóriában a kezdetek kezdetén) és az Egyszeri Apa anti-ideájához (nappal talán segít, este kocsmázik, autót műszakiztatik, neadjisten fodrászkodik, és mindezt pelenka-gellerezés rovásra), de legyen, bizonyára saját élmények és rossz tapasztalatok.

Spirituális szint, hat év, ki tag, ki nem e megbonthatatlan egységben – tartok tőle, hogy ez is valami általánosítás. Szerintem a kivétel nem erősíti a szabályt, és a szabály nem gyengíti a kivételt. Ráadásul én erről a hatéves spirituális egységről még nem hallottam, és meglehetősen feminista hozzáállásnak tartom, így első olvasatra… Minkamanka 3 és fél éves, de szerintem tiltakozna ellene, ha tudna.

És legyen – éljen a harmadik, negyedik, sokadik felhasználó! Van egy kedves cseh mese, az elültetett és kikeltett nagypapákról, minél több, annál jobb. Dugványozva hatványozódunk. Mennyivel jobb a sok ajándék, apuka, barát, a nyolc nagyszülő… Tényleg, mennyivel jobb?

Én mindvégig arról próbáltam dadogni, hogy vajon miért vál(t)unk ma ily könnyedén, vagy, ami ugyanaz, sőt fontosabb, miért házasodunk, miért felelőtlenkedünk a szexualitásban? Tényleg gondolunk ilyenkor a gyümölcsre és jövőjére? Vagy csak a magunk (joggal remélt) boldogságára?

És ez a kárálás kifejezés… Nem, én nem félek az ismeretlentől, csak már tudom, hogy nem csupán rólam és Róla van szó, hanem a Gyermekről is. Ki nem boldog egy új szerelemben? Istenem, miért maradunk ily önzőek? Perszehogy mi azok vagyunk ilyenkor, boldogok. Minden változás felüdülés, és minden új szerelem eltart egy ideig, sőt azt reméljük, holtomiglan-holtodiglan. De a gyermek – honnan tudjuk, mi teszi őt boldoggá? Ha idősebb, akkor jönnek hamar a konfliktok, nem kell új papa, nem mama az új kisasszony. Ha még kicsi, akkor úgy érezhetjük, minden rendben van. Itt is mást kap, ott is. És mindennek örül. De a háttérben mi zajlik? Ő még nem tudja olyan pontosan kifejezni magát az időben. Múlt, jelen, jövő – a múlt homályos, a jelen jó esetben örömökkel teli, de a jövő, az teljességgel kifejezhetetlen. Minka mostanság ilyeneken filózik: nem szeretem, amikor veszekedtek. De azt sem, hogy nem lakunk együtt. Matyi és Sára is veszekszenek (a két mostohatestvér), mégis együtt vagyok velük. Sok lovagja van egy királykisasszonynak? Ha te vagy a lovag, és a mama a királylány, akkor miért nem vagytok együtt? Van egy másik lovag, meg egy másik királylány?

Tényleg, milyen egy „patchwork-család”? Összeáll a foltokból egy fantasztikus lepedő, amin kényelmesen elnyújtózhatunk? Gyermekekkel, egymással, önmagunkkal, mindenkivel? Vagy csak egy takaró az egész, amivel mindent elfedünk? A gyermek és önmagunk elől? Honnan tudjuk, hogy nem fog majd veszekedni a kezdeti lamúrt követően az új lovag és a régi királylány? Na, itt lesz igazán izgalmas a történet…

Vajon jó a gyermeknek az, hogy kinő (Éden)kertjében még pár apuka, anyuka, nagypapa és nagymama? Vajon jó ez neki, csak azért, mert zuhannak rá az élmények, amelyeket csak egyik vagy másik felállásban kaphat meg? Az egyik fegyverek hangját utánozza, a másikkal felfedezi a húsevő növényeket, ez tényleg pazar. És jöhet majd egy harmadik, aki kiválóan eteti húsevő növényekkel a fegyvereket. Kétségtelen, hogy több papa (barát) többet tud. De vajon nem lenne több a kevesebb? Mármint a gyermek szempontjából… Biztos, hogy jó ez a folthátánfolt-projekt? Hosszútávon?

Lehet, hogy ezt a lelkiismeret-furdalás projektet jobban el kellene magyaráznom. Alig akad olyan nő vagy férfi, aki tisztában lenne egy gyermek vállalásának igazi felelősségével a párkapcsolat szerelem-fázisában. Ugyanakkor a legtöbb gyermek ilyenkor fogantatik. Mintegy „véletlenül”, puszta lelkesedésből. Aztán ez az önfeledt lelkesedés testet ölt. Na, ezért mondom, hogy lassan a testtel!

„Sokáig húztam, korábban lépni kellett volna, nem visszatáncolni egy újabb próbálkozás erejéig…” hát, nem tudom. Ebben nem fogunk egyetérteni, azt hiszem. Nem tagadom, család-kérdésben inkább konzervatív vagyok. Számomra ez az egész párválasztás-házasság dolog is kezd szerves részévé válni a fogyasztói társadalomnak, ami nagy baj. Nem jön be, lecserélem. Igaz, volt egy holtomiglan-holtodiglan, de hát ki veszi ezt komolyan – megjelennek az első problémák a szerkezettel, és az inputok alapján könnyebb és olcsóbb lecserélni a régit, mint próbálkozni a javítással. Csak hát ez egy más műfaj, ez nem csak technika. Meggyőződésem, hogy a kiválasztáskor kell jobban odafigyelni, eldönteni, hogy milyen céljaink vannak. Nem magunkkal, kettőnkkel, hanem az esetleges közös gyümölccsel kapcsolatban. Más az ember, más a gép, bár vannak azért párhuzamok. Nekem például húsz éve van egy hi-fi berendezésem, amely tökéletesen működik, mert annak idején jól választottam. Barátaim már a többediket nyüstölik ennyi év alatt. Nem a mennyiségen múlik tehát, hanem a minőségen. (Rendben, ez részben provokáció volt.) A választás és a döntés nagyon fontos mozzanat, főképpen, ha felsejlik egy harmadik felhasználó megjelenésének a lehetősége is a rendszerben.

Persze minden eset egyedi – vannak megátalkodott pasik, még az is lehet, hogy többen, mint hölgyek, de azért akadnak kivételek is. Ráadásul én pont azt akartam mondani első bejegyzésemben, hogy ilyenkor már nem mi vagyunk a lényeg, hanem a gyermek. Az ő véleményét pedig ebben a korban még nem ismerhetjük, csak érezhetjük, leginkább apró jelekből. Én például otthon dolgozom, és legalább annyit voltam Minkamankával, mint édesanyja (9 hónap alatt, na jó, nem bennem, de én is jelen voltam, szülés dettó, szoptatás is, tudom, nem úúúúgy, de azért…). A tartásdíj – persze, vannak esetek amikor nem jön a pénz (az ilyen voltférjek szégyelljék magukat), vagy túl kevés (ez azért már esetfüggő) – én ismerem mindkét variációt volt élettársam volt férjének kapcsán. Van eset (például a miénk), amikor a plusz költségek nem az anyát terhelik csupán, amikor nem jófejségből és hálát várva járulunk hozzá mi, férfiak, közös gyermekünk gyakorlati életéhez. Tehát lezárva a kérdést: szerintem érdemes egyrészt alaposan megfontolni döntéseinket, másrészt, ha már megtörtént, és hibásnak bizonyult, érdemes próbálkozni a megjavítással is. Nyilván vannak szélsőséges esetek, amikor ez nem érvényes, de ha jól értem, a mi eseteinkben azért nem erről volt szó. Na, ezért a lelkifúró. Miattunk – nem csak kettőnk, hanem hármunk miatt…

Minkamanka különben mostanában az eddiginél is jobban nagyszülő-mániás (az én szüleimről van szó, a másik oldalon olyan a helyzet, hogy az külön blogot érdemelne), a szülők közül pedig inkább hozzám húz. Ez persze átmeneti állapot. De mit lehet ilyenkor tenni? Perszehogy jó érzés. Ugyanakkor a gyermek érdeke azt kívánja, hogy ez az állapot ne legyen kihasználva, sőt. Épp ezért mindent megteszek, hogy Minkamanka ne érezze azt, hogy választania kell. Dehogy kell választania – pontosabban azt kell éreznie, hogy bár szétköltöztünk, azért alapvetően megy tovább az élet, ráadásul így kevesebbet veszekszünk, és Mama meg Papa továbbra is vannak, Őérte. Jó, ez nyilván addig tartható csupán, amíg valahol fel nem bukkan egy újabb szerelemféleség. Mert az már végleg össze fogja zavarni a gyermek lelkét. Nálunk még nincs ilyen helyzet – de nyilván sor kerül rá, nem vagyunk még túl életünk telén. És vajon tényleg olyan szép lesz a gyermeknek a világ egy újabb apa- vagy anyajelölttel, netán mindkettővel? Tényleg vágyik ilyen hatványokra? Nem bonyolultabb a kérdés ezekkel a „mintákkal” kapcsolatban? Nekem van erről véleményem, de egyelőre kíváncsian várom a választ az eddigiekre…

Nem tudom, ki hogyan van vele, nekem egy válás, amelyben gyermekek az ártatlan szereplők, egyenlő az örökké tartó lelkiismeret-furdalással. Miért nem sikerült valahogy megegyezni, együtt maradni, Érte, Értük, mindannyiunkért? Tudom, mit mondanak erre a szakemberek, hogy nem szabad csak a gyermek kedvéért együtt szenvedni, hogy jobb a gyermeknek is, ha nem részese a mindennapi veszekedéseknek, a feszültségnek. Van is ebben valami, de most, hogy magam is közvetlen szereplője lettem egy ilyen helyzetnek, úgy érzem, nem tettünk meg mindent a gyermekekért, és ez nagy hiba volt.

 
Egykori élettársammal egy közös gyermekünk született, a most három éves Minkamanka, és ott van a két nagyobb, akik bár nem saját gyermekeim voltak, mégis igen közel kerültek három év alatt a szívemhez. De ők, nyugtatom magam, legalább már ismerik, milyen egyetlen szülővel élni, most „csak” visszacsöppentek abba az állapotba, amikor én még nem jelentem meg a színen. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez is jóval bonyolultabb. Egy válásnál nincs olyan, hogy csak az egyik fél a hibás – legfeljebb szélsőséges esetekben, de a miénk nem ilyen volt. A Nagy Szerelem elcsendesedésével együtt kiderült, hogy nagyon mások vagyunk, az életben és a nevelésben én szigorúbb, konzervatívabb, élettársam liberálisabb, engedékenyebb. És mindketten túl idősek voltunk már a szükséges kompromisszumokra, legalábbis erre hivatkozunk most.

 
Így lettem „vasárnapi apuka”, ami persze nem szó szerint értendő, mert szerencsére akkor lehetek a kislányommal, amikor csak időm engedi. Minkamankát látszólag nem viselték meg az események, egyelőre igaznak látszik az, hogy talán jobban ártott neki az az időszak, amikor még mindannyian együtt éltünk, és elég sokat veszekedtünk. Én mégis úgy érzem, hogy egy ilyen elválás maradandó nyomokat hagy egy kisgyermekben, még akkor is, ha mindkét szülő igyekszik békében megoldani az új felállást.

 
Most én vagyok a „papalovag”, aki a „Felsővárban” lakik, és akihez csaknem naponta jár a királykisasszony. Nem tudom, mennyire jó egy ilyen mesevilág, de én így tudom feldolgozni a helyzetet: elvégre amolyan íróféle vagyok, és ha valamiben jó, akkor az a mesélés, a játék, a képzelet állandó fejlesztése. Bennem és kisgyermekemben. A való életben is kevés bennem a racionalitás, szívesebben hiszem el magam is azt a félig-meddig álomvilágot, amelybe most becsalogatom Minkamankát is.

És még valami: elképzelni sem tudom, milyen lehet, amikor két szerető szülő közül az egyik – általában az édesapa – csak a hivatalosan kialkudott időpontokban lehet együtt gyermekével. Emiatt persze mindig résen kell lennem, hiszen tudom, hogy ha nagyon nem tetszik majd volt élettársamnak az, amit és ahogyan csinálok, meglesznek az eszközök a láthatás korlátozására. Nagyon szerencsések a nők, azt hiszem – ebben a műfajban igenis előnyöket élveznek velünk, férfiakkal szemben. De mert nem szeretnék egyoldalú lenni az ítélkezésben, felkértem egy gyermekét ugyancsak egyedül nevelő édesanyát: írjunk felváltva. Mondjuk el egymásnak és az Olvasónak aktuális dolgainkat, érzéseinket. Érveljünk, ha kell, vitatkozzunk, eközben persze kíváncsiak vagyunk az Olvasók tapasztalataira, véleményére is. Talán segít ez a „blogpárbaj” másokon is, elméleti és gyakorlati kérdésekben egyaránt…