Barátok és Papák

Papának igaza van, a helyzet nem könnyű. Ha egy új ember belép a körbe, mindenki megijed. Szar fej lesz-e a gyerekemmel? Esetleg túl jó arc? Jobban tud majd papírhajót hajtani, vagy zongorázni? És ami ennél is gyötrőbb, viccesebb lesz, mit én?

Kedves Papa, szerintem tekintsünk el az extrém esetek általánosításától, mint pl. a tietek. Egy gyereknek külföldön élni úgy, hogy az apja még egy annál is másikabb külföldi országban lakik, eleve nem egyszerű. Nyilván ez az oka a kevésszeri találkozásnak, a bizonytalanságnak, szerepcserének. Nem mondom, hogy más esetben ez nem fordulhat elő, de azt igen, hogy ilyen esetben szinte garantált.

Akkor viszont, ha átlagos helyzetben, viszonylagos közelségben élnek egymással a szülők, koránt sem evidencia a szerepcsere. Főleg, ha ezt egyik fél sem provokálja. A barát nem veszi át az apa szerepét, nem ő viszi el az első focimeccsre, nem veszi meg előre a kedvenc könyv folytatását, nem fürdeti, altatja, nem tanítja bicajozni.bicaj el

 

Miért is tenné, hiszen ott van az APJA, aki szíves örömest megteszi ezeket a dolgokat. És nem, nyílván nem ülnek feszt vigyázban, hogy véletlenül se történjen semmi, de az alapvető privilégiumokra nem pályázik.

Azonban az nyilván való, hogy az apának/anyának igyekeznie kell, talán jobban, mint egy „normál” családban, hiszen kevesebb az idő, minden koncentráltabban működik. És a gyötrő kétségeknek, ki a viccesebb, jobb programokat kitaláló, vagányabb stb. egyszer csak vége szakad, és felfogjuk, hogy ez nem verseny..

Nem bánnám, ha Ferkó hinne az igaz szerelemben, ha 18 évesen megtalálná élete párját, lenne egy rakat gyerekük, párás tekintettel közösen nézegetnék kisállatok fotóit, majd gyermekeik gyermekeit. De tudomásul kell venni, hogy ez a világ már nem efelé tendál. Kis szerencsével előbb-utóbb találunk párt magunknak, nagy szerencsével addigra túl vagyunk már pár kapcsolaton, ami után épp a házasság következik. Óriás mázlival és szerelemmel együtt maradunk, míg világ a világ. De ezen sokat kell melózni. És szeretni kell egymást, minden hibával együtt.

Ha a Papa nem érti ezt meg, fel kell kösse a gatyáját, mert nehéz idők jönnek.

 

Posted in Mama

Papák és barátok

Szerintem lassan áttérhetünk gyakorlatiasabb dolgokra, tapasztalatokra – ez hasznosabb lesz mindenkinek. Annyit azonban még hozzáteszek az eddigiekhez, hogy alighanem félreértés történt. Én ugyanis arra gondoltam, és nem tudom már egyértelműbben leírni, hogy egy kapcsolat első idejében (egymás megismerésének fázisában) nagyon oda kell figyelni a szexualitással járó esetleges következményekre. Az, hogy a szerelem legtöbbször nem tart örökké, ismert tény a történelemben. Én arról beszélek, hogy nagyon korán fogannak/születnek gyermekek, sokszor megelőzve magát a házasságot is, és a szülők nagyjából a gyermek első éveiben ismerik csak meg egymást igazán. Nem véletlen tehát, hogy ilyenkor van a legtöbb válás. Ami azt jelenti, hogy ha nem is fűvel-fával ismerkedünk, de azért nem tudjuk még igazán a Másikról, hogy valóban el tudjuk e viselni hosszú távon (vagy ő minket, azaz Egy-mást). Szóval az az én bajom, hogy sokszor hamar jön a gyermek, a kapcsolatnak egy olyan lelkes fázisában, amikor még nem vagyunk tisztában egymással. És ehhez képest keveset teszünk a javítás-javulás érdekében, holott a hiba nem csak a másikban van. Nálunk ez így történt, és a Mama bevezetőjéből ítélve ott sem lehetett nagyon más a helyzet.

 

De felesleges ezen tovább rágózni – a helyzet adott, úgyhogy voltaképpen kár keseregni a „mi lett volna, ha…” szellemében, főleg a gyermek érdekében. Nálunk még nem jelent meg a „barátnő”, sem a másik oldalon a „barát”, de tapasztalatom azért akad. Volt élettársam ugyanis már megismerkedésünk idején két gyermek édesanyja volt, akiknek volt már igazi papájuk, igaz, több száz km távolságban, évi egy-két láthatással, ami az idők során egyre kevesebb lett, mármint a láthatás. Így aztán, elsősorban a kislány, egy év elteltével már rendszeresen papának szólított, hiába szóltunk neki többször is, hogy Papa csak egy van. Papaként emlegetett az iskolában, a barátainak, tanítóinak is. Szóval azért ez sem olyan egyszerű, ahogyan Mama látja. Még 6-8 éves gyermeknek sem mindig eladható a „papa-barát” kettős. Mondhatnánk, a dolog erősen esetfüggő. Sohasem tudhatjuk, hogy a papából lesz e a legjobb barát vagy a barátból a legjobb papa, netán mindenki marad a saját szerepében – a gyermek szemében…

P1140167

Minkamanka, mint minden kisgyermek, már együttélésünk idején is érzékenyen reagált a veszekedésekre, sőt a csaknem láthatatlan feszkókra is: ilyenkor gyakran kézen fogott minket, és valamilyen közös játékot erőltetett. Ő próbálta felhívni a figyelmet arra a lehetőségre, amit mi elmulasztottunk: a békülésre. Most, hogy a Mama csak ritka vendég nálunk (ilyenkor is legtöbbször a két mostohatestvérrel, amikor ebédre, vacsorára vagy szülinapi partira hívom meg őket), Minkamanka szemmel láthatóan örül: Kukucs Papa, Kukucs Mama, mintha nem akarna tudomást venni arról, ami történt. Pedig beszélgetünk vele sokat mindketten, már amennyire egy három és féléves gyermekkel ez lehetséges. Minkamanka egyelőre (fél év telt el a szétköltözés óta) tüntetően nem akarja tudomásul venni a végleges elválást, és nagyon boldog, amikor együtt vagyunk. Nyilván „könnyebb” egy olyan helyzet, ahol a Mama és a Papa messzebb vannak egymástól, és a láthatás ritkább, de kiszámíthatóbb.

 

Minkamankán látszik, hogy a helyzet megviseli, és látom azt is, hogy egyelőre a jelenlegi állapotokat sem dolgozta fel. Mi lesz, ha valamelyik oldalon megjelenik majd a barát/nő? Én nem szeretném, ha Számára ez a petchwork-dolog természetes mintává válna. Azt szeretném, ha hinne a nagy Ő-ben: a lovagban, a királyfiban. Annak ellenére, hogy a mi esetünkben ez nem jött össze. Konzervatív meggyőződésem, hogy még ilyen felállásban is a hagyományos családmintát kell „reklámozni” a gyermekeknél. Mesevilág? Sajnos, ma már lassan az lesz. Az oviban is több az elvált szülők gyermeke, mint a hagyományos családban élőké. Pedig ez egy kisváros, nem Budapest vagy Szeged vagy Pécs. Én arra vagyok kíváncsi, hogyan képzeli párbaj-felem ezt a kérdést megoldani… Mit mond a gyermeknek – melyik családmodellt állítja be követendőnek, ha majd erre rákérdez? Vagy ennek ma már nincs is jelentősége?

Posted in Papa

Rögtelen utak

Nos, bár nem rossz élmények, tapasztalatok alapján festettem le az „egyszeri anya ideáját az egyszeri apa anti-ideájával”, hanem a szélesebb baráti körben látottak alapján vontam le konzekvenciákat, örülök, hogy túlléptünk.

Értem én a kérdést, meg a sugallt választ is: mindenki kezdje (folytassa) úgy az életét, hogy olyan párt választ, aki holtomiglan-holtodiglan kitart, ha véletlenül mégse, akkor is! Legyen felelős szülő, tartson össze a család, álljon a gyerek haptákba, kutya is tudja a helyét, akkor is, ha mindenki boldogtalan ebben a helyzetben.

De könyörgöm, miért??? Mondjatok már nekem egy embert az ismert és sikeres jósokon kívül, aki előre megmondja: ezzel a faszival biztosra mehetsz, garantált az 50 év együttlét, 2 gyerek, 4 nagyszülő (senki ne dugványozzon plusz nagypapa fejeket, csak a cseh mesékben sokszorozódnak! ) plusz a csatolt ebek.

Vagy hogy kell felelősnek lenni azon kívül, hogy nem fűvel-fával? Nem mindenki úgy házasodik, hogy örökre tervez? Miért baj az, hogy már nem a kilencszázas évek tanyavilágában élünk, és ha nem működik tovább lépünk, mert nem a kocsikerék által kivájt latyakos trutymóban kell a következő 200 métert 4 óra alatt megtenni?

kátyú
Válni rossz. Ezt mindenki tudja. De ha valaki tartósan boldogtalan egy házasságban, akkor bizony el kell válni és a gyereknek a lehetőség szerinti legboldogabb életet kell biztosítani.
Amit Papa sejtet, miszerint a peachwork takaróval csak elfedni lehet a helyzetet – álszentség. Éppen hogy bennmaradni egy nem működő házasságban és jó arcot vágni évekig a szarhoz – na, ez inkább takarózás.

Minden szülőnek kötelessége a lehető legboldogabb életet biztosítani a gyereke számára, de senki sem várhatja el, hogy egy ember a saját, egyetlen életét teljesen alárendelje a gyermeke életének akkor, amikor VAN MÁSIK MEGOLDÁS is.

Ferkó is filózik, és nyilvánvalóan fog is még bőven, hiszen hiányzik neki az apja, vagy éppen az anyja, mikor-kivel van. De nálunk konkrét, és világos a helyzet: nem „mesevilágban” élünk, az apa az apa, anya az anya vagy csak „az én kis bömbikém”:D  a családunk új tagja pedig BARÁT. A legjobb.

 

 

 

 

 

Posted in Mama
Tags: ,

Rögös eszmék

Megadom magam. Ugorjunk egyet, a mindenkori Gyermek érdekében. Úgyis kötjük őt a saját rögeszméinkhez, akkor is, ha ennek ellenkezőjét hisszük, szentül. Nem pontosan értem, mi ez a ragaszkodás az Egyszeri Anya ideájához (sajnos, vannak kivételek, nincs minden anya eufóriában a kezdetek kezdetén) és az Egyszeri Apa anti-ideájához (nappal talán segít, este kocsmázik, autót műszakiztatik, neadjisten fodrászkodik, és mindezt pelenka-gellerezés rovásra), de legyen, bizonyára saját élmények és rossz tapasztalatok.

 

Spirituális szint, hat év, ki tag, ki nem e megbonthatatlan egységben – tartok tőle, hogy ez is valami általánosítás. Szerintem a kivétel nem erősíti a szabályt, és a szabály nem gyengíti a kivételt. Ráadásul én erről a hatéves spirituális egységről még nem hallottam, és meglehetősen feminista hozzáállásnak tartom, így első olvasatra… Minkamanka 3 és fél éves, de szerintem tiltakozna ellene, ha tudna.

 

És legyen – éljen a harmadik, negyedik, sokadik felhasználó! Van egy kedves cseh mese, az elültetett és kikeltett nagypapákról, minél több, annál jobb. Dugványozva hatványozódunk. Mennyivel jobb a sok ajándék, apuka, barát, a nyolc nagyszülő… Tényleg, mennyivel jobb?

P1130683

Én mindvégig arról próbáltam dadogni, hogy vajon miért vál(t)unk ma ily könnyedén, vagy, ami ugyanaz, sőt fontosabb, miért házasodunk, miért felelőtlenkedünk a szexualitásban? Tényleg gondolunk ilyenkor a gyümölcsre és jövőjére? Vagy csak a magunk (joggal remélt) boldogságára?

 

És ez a kárálás kifejezés… Nem, én nem félek az ismeretlentől, csak már tudom, hogy nem csupán rólam és Róla van szó, hanem a Gyermekről is. Ki nem boldog egy új szerelemben? Istenem, miért maradunk ily önzőek? Perszehogy mi azok vagyunk ilyenkor, boldogok. Minden változás felüdülés, és minden új szerelem eltart egy ideig, sőt azt reméljük, holtomiglan-holtodiglan. De a gyermek – honnan tudjuk, mi teszi őt boldoggá? Ha idősebb, akkor jönnek hamar a konfliktok, nem kell új papa, nem mama az új kisasszony. Ha még kicsi, akkor úgy érezhetjük, minden rendben van. Itt is mást kap, ott is. És mindennek örül. De a háttérben mi zajlik? Ő még nem tudja olyan pontosan kifejezni magát az időben. Múlt, jelen, jövő – a múlt homályos, a jelen jó esetben örömökkel teli, de a jövő, az teljességgel kifejezhetetlen. Minka mostanság ilyeneken filózik: nem szeretem, amikor veszekedtek. De azt sem, hogy nem lakunk együtt. Matyi és Sára is veszekszenek (a két mostohatestvér), mégis együtt vagyok velük. Sok lovagja van egy királykisasszonynak? Ha te vagy a lovag, és a mama a királylány, akkor miért nem vagytok együtt? Van egy másik lovag, meg egy másik királylány?

 

Tényleg, milyen egy „patchwork-család”? Összeáll a foltokból egy fantasztikus lepedő, amin kényelmesen elnyújtózhatunk? Gyermekekkel, egymással, önmagunkkal, mindenkivel? Vagy csak egy takaró az egész, amivel mindent elfedünk? A gyermek és önmagunk elől? Honnan tudjuk, hogy nem fog majd veszekedni a kezdeti lamúrt követően az új lovag és a régi királylány? Na, itt lesz igazán izgalmas a történet…

 

Vajon jó a gyermeknek az, hogy kinő (Éden)kertjében még pár apuka, anyuka, nagypapa és nagymama? Vajon jó ez neki, csak azért, mert zuhannak rá az élmények, amelyeket csak egyik vagy másik felállásban kaphat meg? Az egyik fegyverek hangját utánozza, a másikkal felfedezi a húsevő növényeket, ez tényleg pazar. És jöhet majd egy harmadik, aki kiválóan eteti húsevő növényekkel a fegyvereket. Kétségtelen, hogy több papa (barát) többet tud. De vajon nem lenne több a kevesebb? Mármint a gyermek szempontjából… Biztos, hogy jó ez a folthátánfolt-projekt? Hosszútávon?

Posted in Papa

Mennyiség, minőség…

Lehet, hogy tényleg nem volt világos, a legismeret-furdalás dolog, ezért még egyszer nekifutok. Éppen ezekről a megrögzött szokásokról, elvárásokról, családi nyomásról beszéltek, mikor azt mondom, hogy sokszor túl sokáig húzzuk. Azaz pont az ellenkezője történt (és történik rendszeresen) annak, ami a Papa posztban megjelent. Azaz rendszeresen tartunk fenn működésképtelen helyzeteket a fentebb vázoltak miatt, ahelyett, hogy a régi hifit új inputokba helyeznénk, hogy végre jól szóljon. Háromszoros hurrá a harmadik felhasználónak!

Nem gondolom azt, hogy egy apa az első hónapokban annyira együtt tud lenni a gyermekével, mint az anya, még akkor sem, ha fizikálisan sokat van jelen. És nem csak azért, mert nem ő hordozta a méhében, vagy etette 3 óránként, hanem azért, mert ebben az időszakban az anya szinte eufóriában van, kb. minden gondolata a gyermek körül forog. Míg az apa (még ha az egész napos otthonlét és segédkezés után is) este leballag a kocsmába és legurít egy sört, vagy elviszi műszakiztatni a kocsit, abban a pillanatban átáll az agya az elvégzendő feladatra, és már pörgeti is. (És ez jó!) Viszonylag ritkán látunk a fodrásztól is hazarohanó apát, csak mert a gyerek gellerben rakta tele a pelenkáját. Spirituális szinten az anya és gyermeke kb. hat éves koráig egyek, ennek a megbonthatatlan egységnek az apa részese, de nem tagja.

mézes

Az anyagi támogatás kérdése pedig nehéz ügy, és nem azon múlik, hogy anno hogy választottunk. Egy egyébként gavallér férfi simán gondolhatja azt, hogy ha már ezt az életet választottad, akkor old is meg. Persze az amúgy is sóherhez eleve  hozzámenni sem érdemes.

És hogy kihez húz ez a gyerek? Szerintem esetfüggő, de bármerre is billen a mérleg, Papa által jegyzett posztban leírt lavírozás tűnik a leghatékonyabbnak. (Néha egyetérteni is lehet J.) Apa és anya továbbra is van, Ő érte. Azonban a családokba belépő új szereplőtől való ágál, szerintem leginkább az ismeretlentől való félelemből fakad. (Most a persze normál eseteket vesszük, nem azt, hogy az új ember a baltás gyilkos.)

Azt gondolom, hogy ha nincs rázúdítva, ráerőltetve a gyerekre semmi, ha tud a saját tempójában barátkozni, akkor könnyedén jól sülhet el a dolog. Nálunk alig egy hónap elteltével Ferkó kérdezte meg: de miért nem alszik itt? Mert a gyerekeknek valahogy ösztönük van arra, hogy a természetesen jó dolgoknak teret engednek, még akkor is, ha érzik a másik oldalról átszivárgó feszültséget.

A gyerek örömmel várja haza, nem az új apukáját, hanem a barátját, aki pazarul utánozza a fegyverek hangját, soha sem nyer dinós kártyában, megsétáltatja Spurit, és annyiszor nevetteti meg az anyukáját, hogy gyanús, hogy stand up komedy-st fogtunk ki. ÉS! Ami nagyon nem mindegy, ugyanakkora lelkesedéssel megy az apukájához, akivel felfedezi a húsevő növényeket, vagy csak bambulják a repülőket, olyan dolgokat csinálnak, ami kizárólag az ő kettősükben létrehozható.

De mi van akkor, ha a szuper új barátot/barátnőt is várja még az előző kapcsolatából egy-két-három gyerek? Hogy működnek az igazi pechwork családok?

Na, innentől lesz igazán izgalmas a történet!

 

 

Posted in Mama

Minőség, mennyiség…

Lehet, hogy ezt a lelkiismeret-furdalás projektet jobban el kellene magyaráznom. Alig akad olyan nő vagy férfi, aki tisztában lenne egy gyermek vállalásának igazi felelősségével a párkapcsolat szerelem-fázisában. Ugyanakkor a legtöbb gyermek ilyenkor fogantatik. Mintegy „véletlenül”, puszta lelkesedésből. Aztán ez az önfeledt lelkesedés testet ölt. Na, ezért mondom, hogy lassan a testtel!

„Sokáig húztam, korábban lépni kellett volna, nem visszatáncolni egy újabb próbálkozás erejéig…” hát, nem tudom. Ebben nem fogunk egyetérteni, azt hiszem. Nem tagadom, család-kérdésben inkább konzervatív vagyok. Számomra ez az egész párválasztás-házasság dolog is kezd szerves részévé válni a fogyasztói társadalomnak, ami nagy baj. Nem jön be, lecserélem. Igaz, volt egy holtomiglan-holtodiglan, de hát ki veszi ezt komolyan – megjelennek az első problémák a szerkezettel, és az inputok alapján könnyebb és olcsóbb lecserélni a régit, mint próbálkozni a javítással. Csak hát ez egy más műfaj, ez nem csak technika. Meggyőződésem, hogy a kiválasztáskor kell jobban odafigyelni, eldönteni, hogy milyen céljaink vannak. Nem magunkkal, kettőnkkel, hanem az esetleges közös gyümölccsel kapcsolatban. Más az ember, más a gép, bár vannak azért párhuzamok. Nekem például húsz éve van egy hi-fi berendezésem, amely tökéletesen működik, mert annak idején jól választottam. Barátaim már a többediket nyüstölik ennyi év alatt. Nem a mennyiségen múlik tehát, hanem a minőségen. (Rendben, ez részben provokáció volt.) A választás és a döntés nagyon fontos mozzanat, főképpen, ha felsejlik egy harmadik felhasználó megjelenésének a lehetősége is a rendszerben.

 

P1120829

 

Persze minden eset egyedi – vannak megátalkodott pasik, még az is lehet, hogy többen, mint hölgyek, de azért akadnak kivételek is. Ráadásul én pont azt akartam mondani első bejegyzésemben, hogy ilyenkor már nem mi vagyunk a lényeg, hanem a gyermek. Az ő véleményét pedig ebben a korban még nem ismerhetjük, csak érezhetjük, leginkább apró jelekből. Én például otthon dolgozom, és legalább annyit voltam Minkamankával, mint édesanyja (9 hónap alatt, na jó, nem bennem, de én is jelen voltam, szülés dettó, szoptatás is, tudom, nem úúúúgy, de azért…). A tartásdíj – persze, vannak esetek amikor nem jön a pénz (az ilyen voltférjek szégyelljék magukat), vagy túl kevés (ez azért már esetfüggő) – én ismerem mindkét variációt volt élettársam volt férjének kapcsán. Van eset (például a miénk), amikor a plusz költségek nem az anyát terhelik csupán, amikor nem jófejségből és hálát várva járulunk hozzá mi, férfiak, közös gyermekünk gyakorlati életéhez. Tehát lezárva a kérdést: szerintem érdemes egyrészt alaposan megfontolni döntéseinket, másrészt, ha már megtörtént, és hibásnak bizonyult, érdemes próbálkozni a megjavítással is. Nyilván vannak szélsőséges esetek, amikor ez nem érvényes, de ha jól értem, a mi eseteinkben azért nem erről volt szó. Na, ezért a lelkifúró. Miattunk – nem csak kettőnk, hanem hármunk miatt…

Minkamanka különben mostanában az eddiginél is jobban nagyszülő-mániás (az én szüleimről van szó, a másik oldalon olyan a helyzet, hogy az külön blogot érdemelne), a szülők közül pedig inkább hozzám húz. Ez persze átmeneti állapot. De mit lehet ilyenkor tenni? Perszehogy jó érzés. Ugyanakkor a gyermek érdeke azt kívánja, hogy ez az állapot ne legyen kihasználva, sőt. Épp ezért mindent megteszek, hogy Minkamanka ne érezze azt, hogy választania kell. Dehogy kell választania – pontosabban azt kell éreznie, hogy bár szétköltöztünk, azért alapvetően megy tovább az élet, ráadásul így kevesebbet veszekszünk, és Mama meg Papa továbbra is vannak, Őérte. Jó, ez nyilván addig tartható csupán, amíg valahol fel nem bukkan egy újabb szerelemféleség. Mert az már végleg össze fogja zavarni a gyermek lelkét. Nálunk még nincs ilyen helyzet – de nyilván sor kerül rá, nem vagyunk még túl életünk telén. És vajon tényleg olyan szép lesz a gyermeknek a világ egy újabb apa- vagy anyajelölttel, netán mindkettővel? Tényleg vágyik ilyen hatványokra? Nem bonyolultabb a kérdés ezekkel a „mintákkal” kapcsolatban? Nekem van erről véleményem, de egyelőre kíváncsian várom a választ az eddigiekre…

Posted in Papa

Válás, gyermek, lelkiismeret… kontra

Nekem nincs lelkiismeret furdalásom. Rossz érzésem, az van. A férjemmel soha sem volt zökkenőmentes a viszonyunk. 6 hónapja ismertük egymást, mikor Ferkó megfogant, egymástól 200 km-re éltünk, én épp túl egy zűrös váláson, ő túl egy nehéz szakításon. Azt mondják, hogy az a jó, ha van fenn és lenn, úgy tudjuk igazán értékelni a kapcsolatban a jót, bla-blabla, de ha ez túl gyakorta változik, akkor azt már inkább hullámvasút, mint házasság. Hullámvasútasként élni pedig csak eleinte szórakoztató, amikor elmúlik a vursli jelleg, marad a légüres kicsit sem vidám park.

hullám

Rossz érzésem leginkább azért van, mert eddig húztam. Sokkal korábban lépni kellett volna. Örülni a közös gyermeknek, és nem nyírni egymást hónapokon-éveken át. Aztán, mikor beüt a menykő, akkor nem visszatáncolni egy újabb próbálkozás erejéig, nem hinni a jóakaróknak, hogy a gyereknek csakiskizárólag úgy a jó, ha szülők együtt élnek (igaz, már hupililát hányva hullámvasúttól).

 Hanem lépni, lépni, amikor már veszve minden, mert igenis jobb a gyereknek, ha nem egy pattanásig feszült otthoni légkörben vezeti le az ovit, jobb, ha nem kell elsajátítania a passzív agresszió minden csínját-bínját, jobb, ha szüleit (igaz másik, de) boldog kapcsolatban látja, azért hogy ezeket a mintákat tudja tovább adni.

 A mintákhoz szorosan kapcsolódik, hogy a két fél szakítás után ne vegye fel az ősgeci ritmust, a kényszerű ütközési pontokon túl (= válás) ne kézműveskedjenek ki újakat. Mindenki tölthessen időt a gyermekével, lehetőségekhez képest értelmesen. De! Bár az anyáknak úgy tűnik, hogy sokkal könnyebb a helyzete, hiszen több időt tölthet együtt gyermekével, mint az apa, azonban, ha a tényeknek igazán mélyére ásunk, rá kell döbbennünk, hogy nem feltétlenül van így. Mert ha nem vagyunk megátalkodott tény-mismásolók, be kell látnunk, hogy

–       az anya az esetek túlnyomó részében több időt töltött gyermekével, mint az apa (szülés, szoptatás, gyes, részmunkaidő stb.) ezért ha – mint ahogy nálunk van – az apa heti 3 alkalommal viszi el a kölköt, sokkal jobban megviseli, mint az őt, hogy heti 4 alkalommal nem jöhet.

–       az apa fizeti a (nem túl sok) tartásdíjat, de ha a gyerek beteg, cipőt kell venni (különben is lakik, eszik, állatokat gyűjt) a plusz költségek terhe mind az anyát illeti. Persze, jófejségből lehetne egy kis plusz pénzt adni, de egyrészt nem ad, másrészt ha meg mégis, akkor azért olyan mértékig kell hálásnak lenni, mintha nem is épp az ő gyermeke lábára pattant volna fel a szuperfitt cipő.

 Szóval, nem mondhatnám, hogy a nőknek könnyebb lenne, inkább azt, hogy a nők állhatatosak, ha elhatároznak (végre valahára) valamit keményen beleállnak és kitartanak, mint Kinizsi Pál a celőkét, akkor is, ha az új helyzet nehéz, nem csak lelkileg, de fizikálisan és anyagilag is.

Posted in Mama

Válás, gyermek, lelkiismeret…

Nem tudom, ki hogyan van vele, nekem egy válás, amelyben gyermekek az ártatlan szereplők, egyenlő az örökké tartó lelkiismeret-furdalással. Miért nem sikerült valahogy megegyezni, együtt maradni, Érte, Értük, mindannyiunkért? Tudom, mit mondanak erre a szakemberek, hogy nem szabad csak a gyermek kedvéért együtt szenvedni, hogy jobb a gyermeknek is, ha nem részese a mindennapi veszekedéseknek, a feszültségnek. Van is ebben valami, de most, hogy magam is közvetlen szereplője lettem egy ilyen helyzetnek, úgy érzem, nem tettünk meg mindent a gyermekekért, és ez nagy hiba volt.

 

 
Egykori élettársammal egy közös gyermekünk született, a most három éves Minkamanka, és ott van a két nagyobb, akik bár nem saját gyermekeim voltak, mégis igen közel kerültek három év alatt a szívemhez. De ők, nyugtatom magam, legalább már ismerik, milyen egyetlen szülővel élni, most „csak” visszacsöppentek abba az állapotba, amikor én még nem jelentem meg a színen. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez is jóval bonyolultabb. Egy válásnál nincs olyan, hogy csak az egyik fél a hibás – legfeljebb szélsőséges esetekben, de a miénk nem ilyen volt. A Nagy Szerelem elcsendesedésével együtt kiderült, hogy nagyon mások vagyunk, az életben és a nevelésben én szigorúbb, konzervatívabb, élettársam liberálisabb, engedékenyebb. És mindketten túl idősek voltunk már a szükséges kompromisszumokra, legalábbis erre hivatkozunk most.

 

 
Így lettem „vasárnapi apuka”, ami persze nem szó szerint értendő, mert szerencsére akkor lehetek a kislányommal, amikor csak időm engedi. Minkamankát látszólag nem viselték meg az események, egyelőre igaznak látszik az, hogy talán jobban ártott neki az az időszak, amikor még mindannyian együtt éltünk, és elég sokat veszekedtünk. Én mégis úgy érzem, hogy egy ilyen elválás maradandó nyomokat hagy egy kisgyermekben, még akkor is, ha mindkét szülő igyekszik békében megoldani az új felállást.

 

 
Most én vagyok a „papalovag”, aki a „Felsővárban” lakik, és akihez csaknem naponta jár a királykisasszony. Nem tudom, mennyire jó egy ilyen mesevilág, de én így tudom feldolgozni a helyzetet: elvégre amolyan íróféle vagyok, és ha valamiben jó, akkor az a mesélés, a játék, a képzelet állandó fejlesztése. Bennem és kisgyermekemben. A való életben is kevés bennem a racionalitás, szívesebben hiszem el magam is azt a félig-meddig álomvilágot, amelybe most becsalogatom Minkamankát is.

 

P1130070

 

És még valami: elképzelni sem tudom, milyen lehet, amikor két szerető szülő közül az egyik – általában az édesapa – csak a hivatalosan kialkudott időpontokban lehet együtt gyermekével. Emiatt persze mindig résen kell lennem, hiszen tudom, hogy ha nagyon nem tetszik majd volt élettársamnak az, amit és ahogyan csinálok, meglesznek az eszközök a láthatás korlátozására. Nagyon szerencsések a nők, azt hiszem – ebben a műfajban igenis előnyöket élveznek velünk, férfiakkal szemben. De mert nem szeretnék egyoldalú lenni az ítélkezésben, felkértem egy gyermekét ugyancsak egyedül nevelő édesanyát: írjunk felváltva. Mondjuk el egymásnak és az Olvasónak aktuális dolgainkat, érzéseinket. Érveljünk, ha kell, vitatkozzunk, eközben persze kíváncsiak vagyunk az Olvasók tapasztalataira, véleményére is. Talán segít ez a „blogpárbaj” másokon is, elméleti és gyakorlati kérdésekben egyaránt…

Posted in Papa

Ezért írjuk



Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Nem túlzás azt mondani, hogy mostanság a gyermekek számára a „teljes családban” élés számít kivételnek Magyarországon. Szomorú, de így van. Senki sem tudja, hosszú távon mit okozhat ez a lassan, de biztosan felnövekvő gyermeki lélekben, de az azért egyre nyilvánvalóbb, hogy ettől (is) más lesz a világ. És nem jó értelemben. Ez a „blogpárbaj” egy elvált családapa és egy ugyancsak (nem ugyanabból az alomból) elvált családanya aktuális tapasztalatairól szól. Az egyiknek egy (most éppen) hároméves kislánya van, a másiknak egy (még egyelőre) 4 esztendős kisfia. Egymástól függetlenül élik életüket, bár a múltban akadtak közös pontjaik. Ebben a blogban nem lesz szó szörnyűségekről, mert szerencsére a helyzethez képest ki-ki egész jól megvan. De ez csak a látszat. És éppen a látszat az, ami egy kisgyermek számára a legtörékenyebb.

Legutóbbi hozzászólások