Igen, bízzuk a gyerekre! Csakhogy a gyerek olyan lény, aki szeret választani. És ha ebben nem kap útmutatást, akkor kezdődnek a problémák. Márpedig a választás nem könnyű dolog, ráadásul sokszor éppen az a szülő(k) feladata, hogy a gyermeket arra is megtanítsák: vannak helyzetek, amikor nem a vagy-vagy, hanem az is-is a helyes magatartás. Éppen ez az, ami a váláskor igencsak bonyolulttá válik.

Bizonyára a kedves Mama és az Olvasók is ismerik a borzasztó, mégis sokszor feltett kérdést: kit szeretsz jobban? Még olyankor is előfordul sajnos, amikor a hagyományos családmodellben nő fel a gyermek: elég egy buta pillanat, egy kisebb veszekedés, máris képesek vagyunk belevonni a gyermeket a legveszélyesebb játékainkba. Ha pedig elvált szülőkről van szó, még gyakoribb ez a kérdés.

Talán mondanom sem kell, hogy nálunk ilyen nem fordul elő, de az tagadhatatlan, hogy sajnos sok hasonló családban nagy a kísértés. De tételezzük fel, hogy mindkét szülő és az összes nagyszülő van annyira intelligens, hogy ez nem hangzik el. Ez az alap. De ha ez megvan, a probléma akkor is fennáll. Merthogy az a helyzet, hogy a kérdést a gyermek nap mint nap önmagának is felteszi, és ezt nem tudjuk befolyásolni! Mert a gyermek már csak ilyen: minden nap, minden héten, sőt minden pillanatban változnak az érzései, egyszer a papával jobb neki, egyszer a mamával, egyszer a Nagyiékkal, egyszer az új baráttal. Soha nem fogja azt mondani, hogy neki mindenütt, mindig, mindenkivel egyformán jó.

Mit lehet ilyenkor tenni? Minkamanka a mamánál még cumit kap elalváskor, és persze sokkal kisebb a szigor, mint amikor nálam van. Ettől függetlenül imádja a „papavárat” és a velem töltött időket, ez azonban nem jelenti azt, hogy akár holnapután ez ne legyen másképp.

Azt sem könnyű feldolgoznia, hogy most igenis szinte naponta választania kell: a Papánál akar lenni, vagy marad estére a Mamával? Sajnos, ez egy ilyen helyzet. És ha engem választ, akkor az a feladatom, hogy elmondjam Neki, milyen jó a Mamával, mert az én érdekem is, hogy szívesen menjen majd vissza hozzá. S reménykedem abban, hogy ellenkező esetben a Mama is ugyanezt mondja majd neki.

Ez egy abszurd színház – mi magunk hoztuk a gyermeket abba a helyzetbe, hogy választani kénytelen, ugyanakkor nekünk kell azt mondani Neki, hogy erről szó sincs, hogy a papa és a Mama egyaránt szeretik, és bárhol is van éppen, az a létező világok legjobbika.

Így hát, Kedves Mama, az én véleményem az, hogy egy elvált családban (mindegy, van e új barát vagy barátnő) nem bízhatunk mindent a gyermekre. Be kell látnunk, hogy rossz példát mutattunk neki a válással, ugyanakkor el kell hitetni Vele, hogy az új helyzetben sem kell választania! Persze, egyszer itt van, egyszer ott, de ne gondoljon arra, hogy hol jobb, mert mindenütt kellemes. Csakhogy Minkamanka erre azt mondja, immár hónapok óta, rendületlenül, hogy akkor volt igazán jó, amikor együtt voltunk még. Azért lássuk be, ez nem olyan egyszerű feladat…

Sajnálni senkit sem kell, az nem segít… És igen, elismerem, én mindent túl sokszor átgondolok, bár nem hiszem, hogy ezzel (magamon kívül) bárkinek is ártanék. Minkamanka például kifejezetten szeret velem lenni, pedig nem vagyok egyszerű eset. Valójában mindig féltem a kisgyermekektől – olyan őszinték, olyan ártatlanok, hogy az néha zavarba ejti az embert. Nem voltam fiatal, amikor megszületett leányom, és bizony sokszor féltem, hogy ha szemembe néz, meglát benne minden rosszat, minden fájdalmat, minden keserűséget.

De fokozatosan megnyugodtam – mert Ő is megnyugszik, amikor velem van, és ez nagyon jó érzés. Ennek ellenére hiszek abban, hogy amikor egy hároméves gyermeknek elválnak a szülei, az bizony nem kis megpróbáltatás Neki, olyan próba, amely egész életére kihatással lesz. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, ezek a gondolatok mindig ott lesznek bennem. Akkor is ott lenne, ha erős lennék, bátor és bölcs, márpedig aligha akad olyan Mama vagy Papa, aki mindezekkel a tulajdonságokkal egyszerre és igazán rendelkezik.

És én is megpróbálom lassan, érthetően mondani: szerintem nagyon kevés olyan eset van, amikor az „új felállás” jobb az előzőnél. Természetesen nem olyan helyzetekre gondolok, amikor az egyik (vagy mindkét) szülő alkoholista, verekszik, satöbbi. Én a csendes átlagról beszélek. És ha van az emberben empátia, akkor azért érzi, hogy a gyermek számára a helyzet nem könnyű akkor sem, ha szuper az új barát. Mert ő nem természetes tagja a hagyományos családnak, melyben – a mi esetünkben – három és fél éven át nevelkedett. Szuper barátot meg akkor is lehet találni, ha megvan az eredeti Mama és Papa.

Okés, a puding próbája az evés. De mit akart ezzel mondani a Mama? Én igyekszem kihozni minden helyzetből a lehető legjobbat, de nem lehet nem észrevenni, hogy a gyermekben egy elválás után rengeteg elhallgatott gondolat, sejtelem, kétely marad. Akkor is, ha egy boldog Mamát (papát) lát, egy új baráttal. És van egy fixa-ideám: ilyenkor is rá kell kérdezni mindenre, hogy ne maradjanak elfojtott, ki nem mondott, megválaszolatlan kérdések.

Egy válás után a gyermeknek (szerény véleményem szerint) már sohasem lesz a világ a létezők legjobbika. És azt sem szeretném, ha nem tudná, nem éreztetném vele, hogy ez egy más élet. Hogy nem baj, ha arra gondol: sok minden jobb volt, amikor mama és Papa együtt voltak még. Jó egy új barát, vagy egy új barátnő, de én szeretném, ha tudná – Vele együtt én is úgy gondolom, hogy kár, hogy véget ért az a világ, amelyben volt egy Mama és egy Papa, és a nagyszülők, és együtt voltak, a többiek csak utánuk következtek.

Nem, kedves Mama, egy válás után nem létezik már folyamatos történet, mert valami megszakadt. A gyermekben mindenképpen. Mi hajlamosak vagyunk átugrani ezen, és hinni abban, hogy nem így van, hogy az új világ a létezők legjobbika. Ez igaz is lehet addig, amíg egyedül vagyunk, amíg egyik szerelemből a másikba zuhanunk. De ahol már van egy gyermek is, más a helyzet. Őt nem lehet olyan könnyen meggyőzni, mint saját magunkat. Mert Ő még nem az eszével, hanem a szívével gondolkodik, érez. Arra hallgat.

Minkamankával nap, mint nap beszélgetünk ilyenekről, ki-ki a maga módján. Papa, én Veled szeretek lenni igazán, mondogatja. De azért a Mamával is nagyon jó, nem? Kérdezem, és csöndesen bólint. És amikor jön érte a Mama, nyújtja felé a kezét, meg felém is, Hintázzunk, mondja, és én ilyenkor látszik rajta, hogy nagyon boldog. Én pedig igyekszem nagyon, hogy én is annak tűnjek… Mert ami nekünk már csak színház, az Neki maga az Élet, eredeti szépségében…

Igen, a változatosság gyönyörködtet. Ezt felnőttek és gyermekek egyaránt tudják, érzik. Csakhogy van a változatosság, és vannak a változások. A változás az egyetlen állandóság az életben, mondták régi bölcsek. De nem biztos, hogy mindig kellemes, gyönyörködtető, mint a változatosság. Azt hiszem, a szülők és nagyszülők feladata éppen a változatosság biztosítása, és a változások mögötti állandóság éreztetése a gyermekkel. Ha ezt elfogadjuk, máris van egy közös nevezőnk.

Minkamankának először ahhoz kellett hozzászoknia, milyen is egy család: papa, mama, gyerekek. Csupa szív, szeretet. Ez, azt hiszem, nagyon tetszett neki. Minden nap más, csupa szemet s szívet gyönyörködtető változatosság. Aztán jöttek a veszekedések, azt hiszem, a változatosságnak ez a formája nem nyerte el tetszését. De hát ilyen az élet, veszekszenek a testvérek, és veszekszik a mama meg a Papa is. Végül is ez van, ezek szerint ez is az élet része. A tesók még ütik is egymást, a Papa meg a Mama ezt sohasem teszi. Ez is valami. Változatosság, mely hol gyönyörködtet, hol csodálkozásra késztet, hol inkább félelmet kelt.

És aztán jött a változás is: Mama elköltözött, és az eddigi közös családi programok elvesztek valahol. Néha a Mama viszi Minkamankát a kisházba kertészkedni, aztán a Papa megy gombászni vele. De együtt már alig vannak. És látszik Rajta, hogy érzi: ez már valami egészen másról szól, mint a változatosságról. Ez már valami más, nem gyönyörködik, nem csodálkozik, nem fél, csak kérdések vannak benne, amelyeket nem tud megfogalmazni, csak a saját kis világában. Persze, tapasztalat ez is, felkészíti az életre. Nem hiszem, hogy közvetlen következményei vannak egy válásnak, de abban csaknem biztos vagyok, hogy óriási hatással van a gyermeki lélekre. A mi feladatunk ilyenkor az, hogy a változások mögött éreztessünk Vele egyfajta állandóságot is. És ez nagyon nehéz.

Tavaly még Mamával, Papával és a tesókkal volt a tengerparton, idén a Papával és a két nagyszülővel. Aztán irány a Balaton a Mamával, meg a tesókkal, meg a másik nagyszülőkkel. Nem gondolom, hogy Neki így a legjobb, de ez van, ezt kell megszeretnie, ezt kell megszerettetnünk Vele. Hogy egy hagyományos családon belüli változatosság egészen más, mint a válás utáni, megváltozott világban. És hogy ennek is megvannak a hétköznapi csodái és ünnepi pillanatai.

Minkamanka most épp a mamával meg a tesókkal nyaral, és van időm ilyesmiken gondolkozni. Arról jutott mindez eszembe, hogy Mama azt írta, talán ez Ferkó legszebb nyara. Nos, én nem hiszem, hogy egy gyermeknek bármi is szebb lehet annál, mint amikor együtt volt a család, de azzal egyetértek, hogy mindig törekedni kell arra, hogy a lehető legszebb legyen Neki a világ – a körülményekhez képest. Egyetértek azzal, hogy nem kell túlborongani a dolgokat, hiszen így alakultak, késő a bánat – de azért a túlzott optimizmus is megárthat néha…

Mellesleg Minkamanka nemrég azt mondta, új frizurát szeretne. Eddig nagyon büszke volt hosszú királykisasszony-hajára, még rövidíteni sem engedte, ezért igencsak elcsodálkoztam. Megkérdeztem, miért jutott eszébe. Töprengve nézett, aztán azt mondta: mert minden más. Jó lenne, ha képes lennék ezt lefordítani felnőtt-nyelvre… Vagy mégsem? Változást szeretne vagy változatosságot inkább? Visszatérni egy világba, melyből kikerült, vagy találni egy újat, ami legalább olyan állandó lehet a számára? Vagy? Mi a Mama-blog aktuális tippje?

Igen, itt a nyár, dagadnak a vitorlák… Nálunk lamúr nincs még, volt viszont egy csodálatos tengerparti nyaralás, Minkával, és szüleimmel. Nem mondom, örültem volna egy Kisasszonynak is, de ebben a korban már nem sürgetem úgy a dolgokat, ráadásul én még mindig tele vagyok kételyekkel, hogy vajon tényleg olyan nagy öröm lenne e Minkamankának egy hirtelen jött új barátnő… De ígérem, amint betoppan, írni fogok róla.

Minka imádja a tengert, és annak minden gyümölcsét – először még édesanyjának hasában volt az én kis titkos szigetemen, aztán egy évet kihagytunk, majd ismét elmentünk, kétéves korában, akkor még együtt, öten… Csodálatos nyaralás volt, azóta szereti az olajbogyót, a feta-sajtot, a görögsalátát, a „small fish”-t és a polip-pecsenyét. Jó ízlése van, azt gondolom… Az út során egyszer sem említette édesanyját, de én azt gondolom, ez amolyan tapintat a részéről. Nem hiszem, hogy ne hiányozna neki, elsősorban a megszokott nagycsalád. Papa, mama, gyerekek. Meg a csupa szív, szeretet. Külön-külön megkapja persze, de együtt már talán soha. Boldog-szomorú nyaralás volt, legalábbis nekem. Minkamankán úgy látszott, hogy csak boldogság van a szívében, ami persze engem is örömmel töltött el.

Szóval most ahhoz kell hozzászoknom, hogy ezek a nyarak is ilyen megosztottak lesznek. A tengerpart után Minkamankát „leadtam” a mamájának, akivel most két hetet Balatonozik. Ott ugyan nincsenek polipok, de van azért sok-sok ölelő kar, legalább annyi, mint egy polipnak. A mama, a testvérek, a második nagymama, második nagypapa, harmadik nagymama, merthogy válás ott is volt. És remélem, hogy leányom kiismeri majd magát a sok ölelésben, és jól is tudja érezni magát. A tengerparton azt mondta, ő is polipvadász lesz, mint a papa. Tudom, nem szabad mindent filozofikusan értelmezni…

Nekem nem olyan felemelő a gondolat, hogy a vakációk és az ölelő karok is megsokszorozódnak – szerintem elég lenne a kevesebb, de úgy, hogy együtt van mindenki. De ez van, ezt kell szeretni és megszeretni. A nyár még tartogat pár kellemes utazást, persze olyat, ahol az egész (eredeti) család együtt lenne, már nem. Lehet, hogy ez is csak előítélet, túlzott ragaszkodás a hagyományos játékszabályokhoz. Gondolom, a Kedves Mama szerint így sem olyan rossz, sőt. Várom optimista, vigasztaló humorral teli sorait, és persze Neki, Nekik is szép nyaralásokat és öleléseket kívánok…

Kedves Mama, gatya felkötve, az idők nehezek, ennyit tudok hozzátenni az előző íráshoz. Meg talán még annyit, hogy egy „igazi szerelemben” nem feltétlenül a kisállatok és az unokák képeinek párás tekintettel való nézegetése a lényeg, de így is lehet. Abban egyetértünk, hogy a világ valóban nem a hagyományos szerelem- és családminta megőrzésének irányába tendál.

Volt élettársam és gyermekeinek esete valóban nem általános, bár nem is ritka. De az sem nevezhető megszokottnak, hogy a két elvált szülő barátságban, vagy legalábbis normális viszonyban marad, és mindketten oly intelligensek és önzetlenek, hogy felismerik – az éppen miattuk bizonyos tekintetben kettéosztott gyermek(ek) kegyeiért nem szabad egymással versenyezni! Ez tényleg így van, de félek, sokaknak hiába magyaráznánk ezt, sőt ha nagyon magunkba nézünk, talán mi sem vagyunk hibátlanok e tekintetben…

De hagyjunk másokat, sepergessünk a magunk portáján. Többször hangsúlyoztam már, hogy a mi eseteink aránylag szerencsésnek mondhatók, már amennyire ilyenkor helye lehet ennek a kifejezésnek. Minkamanka például egész jól alkalmazkodik, és talán elmondhatom, hogy nincs miben versenyezni volt élettársammal sem, annyira mást és mást tudunk adni neki (hangsúlyozom, nálunk még nem jelent meg a barát/barátnő). De akkor sem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy a gyermek számára az az ideális, ha egy papa és egy mama (plusz a hatványozott nagyszülők meg néha egy-két dédi) együtt adja neki az ideális biztonságot.

És ha erre nem voltunk alkalmasak, akkor kétlem, hogy egy 3-4 éves gyermek ripsz-ropsz képes beilleszteni a képbe még egy-két-akárhány puzzle-darabot, amelyek eredetileg nem szerepeltek a játékban. De tény és való, hogy a mi feladatunk ilyenkor mégiscsak ez: segíteni neki ebben az egészben. Ám ilyenkor már eltérünk az eredeti játékszabályoktól, és nem szabad csodálkozni, ha a gyermek (végülis minket utánozva) hosszabb-rövidebb idő után egy teljesen más képet rak ki magában, elhagyva vagy háttérbe helyezve olyan darabokat, amelyek nélkül az eredeti kép kirakhatatlan lett volna.

Nálunk pár hete némileg háttérbe szorult a királykisasszonyok és lovagok szerelme, bepöfögött a színpadra Thomas, aki szállítja őket esküvőre, szülőszobára, de ha vihar jön, Thomas felborul és egyikük kiesik a mozdonyból. Szerencsére azonban jön a Saskirály, Minkamanka egyik legjobb és legrégebbi barátja, aki mindent megold. Egy pszichológus nyilván elismerően csettintene…

És végül egy ezoterikusabb probléma: sokan úgy tartják, hogy a gyermek maga választja meg, hová születik. Az én kérdésem (kételyem) ezzel kapcsolatban: vajon előre látja szüleinek későbbi sorsát, és ez alapján dönt, vagy az a szerelmes hangulat vonzza annyira, amely majdnem minden kezdődő kapcsolat sajátja?