Még nem hallottam arról, hogy a gyermek számára a szülőknek nem kellene valamiféle példát mutatni. És pont nem arra gondolok, mibe öltözzön, milyen zenét kedveljen, mely festő képeit nézegesse – ebben valóban nem szabad erőltetni a dolgokat, hiszen mindez valóban ízlés kérdése, amely majd lassan, de biztosan kialakul a gyermekben. Ugyanakkor lehetetlen, hogy a szülői ízlés ne befolyásolja a gyermeket, hiszen én például nem hallgatok otthon metált vagy hip-hopot, inkább klasszikusokat vagy sanzonokat. Nem várom el, hogy Minkamanka is ezt szeresse, de amíg a gyermek kicsi, úgyis „áldozata” a szülők ízlésének. Ha pedig elváltak, és más az ízlésük, hát valóban annál jobb – így legalább eldöntheti majd a gyermek, melyik zenei, festészeti stb. műfaj áll hozzá közelebb. Ebben a tekintetben jó, ha van választék.

A „jó” és „rossz” azonban más műfaj. Lehet, hogy a Kedves Mama félreértett: nem állítottam, hogy tévedhetetlen vagyok, azt sem, hogy bármiféle igazság egyedüli képviselője. Csupán annyit, hogy jó lenne megtalálni azt a bizonyos közös nevezőt, amelynek tudatában a gyermeket megpróbáljuk az általánosan elfogadott, helyes értékekre nevelni. A szülők (még ha elváltak is) felelőssége nem merül ki abban, hogy a gyermeket megtanítsák köszönni, közlekedni, kezet mosni. Ha – amint a Mama javasolja – itt húzzuk meg a közös dolgok határát, akkor abból előbb vagy utóbb baj lesz. Merthogy vannak további alapvető dolgok, amelyek még a modern világban is a „jó” vagy a „rossz kategóriájába tartoznak. Igenis rossz és helytelen dolog hazudni, a másik játékát elvenni, irigynek lenni, és rossz kinevetni a másikat vagy rugdosni vagy csúfolni. Hadd ne soroljam tovább. És jó, ha a gyermeknek napirendje van, ha időben ágyba bújik, ha nem válogat, ha nem csak a tévében vagy a videón néz meséket, hanem megtanítjuk őt a könyvek szeretetére is. Mindezek persze csak példák.

Én ezekre és ilyenekre gondoltam, amikor arról írtam, hogy meg kellene találni a nevelés közös nevezőjét akkor is, ha elváltak a szülők. Persze, mi is hazudtunk annak idején, mi is lökdöstük az ovistársunkat, és mi is irigyeltük, ha valaki szép játékot kapott. De ez nem jelenti azt, hogy a gyermekünket ne igyekezzünk arra nevelni, hogy ezek rossz dolgok. Egy 4-6 éves gyermeknek nem érdemes elmagyarázni, hogy mi is csináltunk ilyeneket, de! Szerintem Neki elég, ha azt tanítjuk: JÓ LEGYEN, ne bántson senkit, és tudjon különbséget tenni jó és rossz között.

„Ráhagyni az értékeket” – nem, én szentül hiszem, hogy ebben a korban ez még korai lenne. Az alapvető emberi értékekben ugyanis nincs változatosság, már ami megítélésüket illeti: a gyermek nem toleránsabb lesz, hanem zavarodottabb, ha ezt nem próbáljuk elmagyarázni és megmutatni neki. Én azt gondolom, igenis érdemes megtanítani arra, hogy van jó és rossz – az árnyalatok később lesznek csak fontosak.

Minkamanka kedvence most Artúr király és Merlin, meg Hófehérke és a hét törpe. Mi, felnőttek tudjuk, hogy minden emberben, minden meseszereplőben és mitológiai alakban ott van a jó és a rossz. De ha azt akarjuk, hogy az alapok biztosak legyenek, hogy legalább esély legyen arra, hogy gyermekünkben a jó legyen túlsúlyban, akkor érdemes az árnyalatokat későbbre hagyni, és egyelőre a gyermekkel együtt szurkolni a JÓ-nak. Hátha végül győzni fog benne, felnőttként is. Mint a mesékben…

Köszönöm az előző hozzászólást, igen, szerintem is jó megoldás lehetne az „örökzöldek” vetítése a mozikban, legalább alkalmanként. A mozi ugyanis, mint a Hozzászóló írta, nem az ÚJ filmek bemutatására szolgál kizárólagosan, hanem célja lehetne a régi klasszikusok „életben tartása” is. Arról pedig nem tehetek, hogy Minkamanka hangosnak tartja a mai mozit és jobban élvezi a régi mesefilmeket – ez az ő véleménye, nem szülői befolyásolás.

A Mamának igaza van abban, hogy ízlések és pofonok különbözőek. De én arról írtam, hogy a mai kisgyermekeknek esélyük sincs a mozikban megnézni a Bambit vagy az Aladdint, így aztán arról van szó, hogy akinek nem tetszenek a mai mesefilmek, vagy a hangerő, annak esélye sincs arra, hogy a házimozizáson kívül megoldást találjon. Ami a jegyárakat illeti, igen, drága mulatság a mozi, de mi nem drága manapság? Én ezen kevésbé akadok ki, mint a fenti problémákon. És persze, Kedves Mama, „mindent meg lehet szokni”. Ez igaz. Kérdés, hogy ez megoldás e.

De hagyjuk – annyi program marad így is a gyermekeknek! Minkamanka például imádja a zenét, az éneket és a táncot, a múltkor csaknem három órán keresztül ült lelkesen egy barokk opera színházi előadásán. Magam is elcsodálkoztam, mert azt hittem, egy óra múlva elege lesz belőle. Szóval nehéz kiszámítani, melyik gyermek mit élvez igazán – és hangsúlyozom, itt most nem a szülői kényszerekről és mániákról van szó! Higgye el a Kedves Mama, hogy bár szigorú apa vagyok, ez nem érinti a gyermek ízlésvilágának megszabását!
Minkamanka imádja a koncerteket, a színházat, a szerepjátékokat, és ez jól van így. Szóval csak annyit még mindehhez, hogy azért, mert „konzervatív” papa vagyok, aki nehezen dolgozza fel a válást és annak következményeit, aki nem lelkesedik a petchwork-családok szaporodásától és attól, hogy manapság túl könnyen döntenek a szülők a válás mellett, még nem vagyok olyan fanatikus, aki gyermekére akarná erőltetni saját elképzeléseit.

Én úgy gondolom, hogy a szülők nem szabhatják meg gyermeküknek, mit szeressen és mit ne, ugyanakkor kötelességük legjobb tudásuk szerint megtanítani arra, hogy vannak a világban jó és rossz dolgok. Amíg együtt vannak és egyeztetik a véleményüket (akár veszekedések, konfliktusok árán is), addig a gyermek is biztonságosabban eligazodik a világban. Amint elválnak, és mindkettő más-más értékeket tanít, elkezdődnek a problémák, a gyermek fejében (szívében, lelkében) egyfajta káosz lesz úrrá. Ezért gondolom, hogy még válás után is törekedniük kellene a szülőknek valamiféle minimális közös nevező meghatározására a nevelést illetően. Nem könnyű, de a Gyermek érdekében én így tartanám helyesnek. Mert rajtunk is múlik, hogy azokból a foltokból, mozaikokból, amelyeket a világból saját szűrőnkön keresztül megmutatunk gyermekünknek, milyen világ áll majd össze benne felnőttként.

Kedves Mama és Ferkó, rendben, hagyjuk ezt a kissé meddő vitát, abban egyetértek, hogy nevetve nevelni a legjobb dolog a világon, csak nem mindig sikerül. De most lenne egy konkrét témám, mégpedig a mozi!

A minap Minkamankával beültünk egy moziba, először életében – nagy élményre számítottam. Én is elég régen voltam moziban, de Minkamankának ez lesz az első, eddig csak „házimozoztunk”, ami nem valamiféle extra hangfelszerelést jelent, csak a függönyök elhúzását, játékos jegyárusítást és persze valamilyen dvd megnézését.

Az első sokk akkor érte Minkamankát, amikor megszólalt a dolby-system, vagy mi – riadtan húzódott közelebb, és azt kiabálta – Papa, szólj légy szíves, hogy nagyon hangos! A második sokk engem ért, amikor a programban ígért cseh mesejáték helyett a Pat, a postás c. film nemtudomhányadik részét kezdték vetíteni. Sebaj, gondoltam, már hallottam róla, sokan szeretik, talán Minkamankának is tetszeni fog majd! Hát tévedtem. Úgy negyed óra elteltével Minkamanka ismét odabújt hozzám, és azt mondta: Papa, ez nagyon buta film, menjünk inkább haza játszani!

Nem erőltettem a dolgot, én sem voltam elragadtatva az alkotástól, bár abban reménykedtem, hogy a többi gyerekkel együtt majd Minkamanka is ott ül és nevetgél rajta. Kimentünk, és elsétáltunk a játszótérre, aztán otthon megnéztük a Bambit.

A következők jutottak eszembe az egésszel kapcsolatban:
1. Miért ilyen hangosak a mozik?
2. Hová tűntek a „klasszikus”, 3-6 éveseknek való mesefilmek, miért nincs retro-mozi gyerekeknek, ha már az élet ás területein mindenütt oly népszerű ez a műfaj, mármint a retro?
3. Miért van az, hogy Thomast, és a szerintem elég idétlen arcos-mozdonyokat imádja Minka, Pat viszont 15 perc elteltével kiűzte a moziból?

Az első kérdésre nem ismerem a választ. A másodikra sem: mi otthon olyanokat nézünk, mint a Bambi, a 101 kiskutya, Maja, a méhecske, Pinokkió, vagy – az újabbak közül – Thomas. Emlékszem, hogy a waltdisney-filmektől mennyire idegenkedtem annak idején (én még inkább könyveken nőttem fel), s lám, most már visszasírom őket. Persze, tudom, maradi vagyok, mint egy rossz nagypapa. De akkor is. Miért kell Bambi vagy akár Thomas, és miért nem Pat vagy a Madagaszkár? Nekem persze van valami elképzelésem a válaszról, de szeretném, ha a Mama segítségemre lenne, és ő is elmondaná véleményét, tapasztalatait.

Addig is marad a házimozi, Minkamanka egy időre ezt választotta… Nem is olyan rossz az a Disney-féle Bambi, csak máig nem értem, hogy akkor most őzike vagy szarvas, és hogy miért lett Faline Patácska…

Kedves Mama, sajnos válaszát olvasva inkább újabb kérdések merültek fel bennem, de rendben, ha feloldottuk a zárójeleket, akkor „élesben” reagálok. Kényeztetni, elhalmozni, etetni, itatni – ez az elvált papák feladata, mert a tényleges nevelés felelőssége úgyis a mamáé. Komolyan? Csak azért, mert ő tölt több időt vele? Én ezt kicsit másképpen látom, ami persze lehet az én bajom.

Szerintem az a halmozott kényeztetés, amiről a Mama ír, elsősorban a Nagyszülők feladata, és ez rendjén is van. Ők már megérdemlik az „aranyéletet”. A papák és mamák igenis minden körülmények között részt vesznek a nevelésben, felelősségük van, akkor is, ha elváltak, és nem egyforma időt töltenek gyermekükkel.

Egy váláskor amúgyis megborul a hagyományos felállás, de miért kellene azt teljesen feladni? Nem szeretnék az a vasárnapi apuka lenni, aki kézenfogja a gyermeket, és addig eteti-itatja, játszik vele, amíg érte nem jönnek. Tanítani is szeretném, nevelni, felelősséggel. És ebbe nem fér bele a csakazértis kényeztetés, mert ez nem jó a gyereknek (sem).

Minkamanka számára most is a „szigorú apuka” vagyok, aki persze kényezteti, játszik vele, meséket ír neki és játszik el, táncversenyeket rendez Neki gyertyafényben, barokk zenére, de hazaérkezéskor első a kézmosás, az átöltözés, és nincs olyan együtt töltött nap, hogy ne legyen tanulás, persze az is játékosan. És egyelőre úgy érzem, úgy látom Minkamankán, hogy bírja ezt a stílust.

Abban egyetértünk, hogy elvált szülők esetében nincs már mód és jog beleszólni abba, mit csinál a másik Szülő a gyermekkel. De egyre több a gond ebből, hiszen sűrűbben fordul elő a „bezzeg a mama megengedi!” megjegyzés, amire nehéz reagálni. Szóval szokás szerint én bonyolultabbnak látom a helyzetet, mint a Kedves Mama. Ha Minkamanka panaszkodik, hogy én nem veszem meg a boltban a színes rágót, amit a Mama megvesz, szerintem nem az a megoldás, hogy „jó, akkor én is megveszem Neked!”. Egy négyéves kislány már elég nagy ahhoz, hogy megértse: máshol vannak a határok nálam, és másutt a Mamánál. Szerintem éppen abból lenne a teljes káosz, ha én is minden olyan dologban engednék, amihez anno ragaszkodtunk, amikor még együtt neveltük Minkamankát. És azt gondolom, hogy az ilyen tiltások nem feltétlenül rossz hatást váltanak ki hosszú távon.

De rendben: a csillagos-giccses egyszarvú-képeslapot, ami annyira megtetszett neki a múltkor, megkapja majd a szülinapjára – megmondom a Nagyiéknak, hogy vegyék meg neki. Lám – lazulok, engedek:-)…

Én most egy kicsit abbahagynám ezt a kicsináljajobban-játékot. A helyzet ugyanis az, hogy nagyon különböző a Kedves Mama és a mi helyzetünk, sokszor összehasonlíthatatlan. Van, amit irigylek, és van, mi miatt örülök, hogy más malomban őröljük magunkat és gondolatainkat, meg persze mindazokat, akik mellettünk vannak.

Nálunk a helyzet nem sokat változik, látszólag. Nincs új barát, nincs új barátnő, szóval marad a kisvárosi magány-világ. De Minkamanka mamájánál esténként-éjjelente-reggel ott a cumi, amit én így négyéves kor felé erőteljesen haladva már rég nem tartok helyesnek. Meg persze a társaság, a két tesó, az örök nyüzsgés, én meg mindig egyedül fogadom a papa-várban. De szerencsére így is szeret itt lenni, nagy örömömre.

Engem inkább az foglalkoztat, hogy milyen is egy „vasárnapi apuka” helyzete. Persze ez nem egészen pontos meghatározás, hiszen Minkamankát akkor látom, amikor csak akarom, és ez nagyon jó. Meg főleg, amikor ő akar engem látni, és ez elég gyakori. De kérdem én: hogyan lehet normálisan, nem versenykedve viselkedni, amikor azt látom és tapasztalom, hogy a mamánál oly kiváltságokban részesül, amelyeknek a mama anno határozottan ellene volt? Mit lehet ilyenkor tenni?

Kénytelen vagyok visszatérni a kezdetekhez: hosszú idő elteltével is úgy érzem, hogy válás után a mamák kiváltságos helyzetben vannak. A papák pedig kénytelenek ehhez alkalmazkodni, így vagy úgy. Bizonyos határokig. Én nem fogok cumit adni a szájába, én nem fogok a boltban az automatából színes cukorkákat venni Minkamankának, amelyben csecsebecse gyűrű van. Mert annak idején közösen nem akartuk, és most azt gondolom, nem szállok bele ebbe a versenybe. Mert nem korrekt, mert nem következetes.
Hát ezek vannak mifelénk. Örülök, hogy a Mama és Ferkó remekül vannak, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy árnyaltabban kellene fogalmazni. Néha az elvált (ott hagyott) papák helyzete nehezebb, annak ellenére, hogy azért továbbra is ők az új Egész egyik fele. És ha ez így van, márpedig, akkor jó lenne ezt is figyelembe venni. Mielőtt mindannyian utat tévesztünk. Hmmm?